Némi kábulattal ébredtünk. Homályosan derengett emlékeim közt, hogy mire is készültünk, ettől pedig összeszorult a gyomrom és elszorult a torkom. Futkározott rajtam a hideg. Felültem, nekidőltem az ágy szélének, és fogtam a zsibongó fejemet. Béla szólongatott, hogy van-e kávém. Bólintottam. Összeszedtük magunkat és kibotorkáltunk a konyhába, aztán kiültünk a délutáni napfényre egyik kezünkben gőzölgő csészével, a másikban pedig füstölgő cigivel. Úgy néztünk magunk elé, meg az udvarra, mintha még soha sem láttuk volna, és nem tudnánk, hol vagyunk. Pedig egész egyszerűen csak nem volt kedvünk nekiindulni a küldetésnek. Vagyis, a magam részéről tudom, nem volt semmi kedvem hozzá.
– Ha bengáli tigrist, meg gázmaszkot nem is, de azért valami lámpát vigyünk. – Mondta halkan Béla.
– És te most tényleg le akarsz oda menni? Még mindig?
– Ha már itt vagyunk.
Ritkán találkoztunk, el is költözött a városból nem sokkal az eset után. Többet jártam nála a nagyvárosban, mint amennyit ő erre. Mondjuk teljesen megértem, miért. Nekem remegni kezdett a kezem, a csészéhez ütődött a kiskanál, le kellett tennem a földre magam mellé.
– Én erre még nem vagyok felkészülve.
– Nyugi, nem kell egyedül menned, ott leszek én is. – Felelte, ám hangjában hallatszott, hogy ő sem nyugodt egy cseppet sem. – Le kell mennünk. Le akarok menni. Még a végén kiderül, hogy csak káprázott a szemünk, és korcs kutyák voltak.
Hitetlenkedésem jeléül felszisszentem.
– Persze, még hogy kutyák. Óriáskutyák, mi? – Fogtam a fejem, aztán tenyerembe temettem az arcom. Vettem egy pár nagy levegőt. Túl kell esnünk rajta. Magam is szeretném, ha végre véget vethetnénk a kialvatlanságnak, és hogy minden éjjelt végig kell reszketni. És addig menjünk, amíg világos van. Megint megborzongtam, aztán határozottan felálltam a székről, és bélára néztem.
– Menjünk.
Fogtunk két zseblámpát, kerestünk bele elemeket, mert csak az egyik volt folyamatosan használva, felrémlett az este mikor egy nagy vihar miatt elment az áram, és itthon maradtam teljes sötétségben. Hisztérikusan sikoltoztam a házban, mire megtaláltam az elemlámpát, amivel beültem egy sarokba, és egész éjjel remegő ajkakkal és tágra nyílt szemekkel világítottam be a szobát. Nem tudom, hogyan kellene, de ennek valóban jobb lenne már véget vetni.
A hátsó udvarban, az elvadult fás lugas mögött, a gaz nagyjából a fejünkig ért. Béla elismerően bólintott.
– Szép dzsungel. Itt forgatták nyáron a Tarzant?
Fáradtan és gúnyosan imitáltam a nevetést. Nekiindultunk, és szépen lassan tapostunk egy ösvényt a pincelejáróhoz. Nem igazán mertem lenézni se. Szegény Bozont jutott eszembe, amióta innen elszaladt, sosem került elő. Csak álltunk a lépcső tetején, és percekig világítottunk körbe körbe. Minden csendesnek tűnt, madarak csicseregtek, sütött a nap, lent gyűlt a por, legyek meg egyéb rovarok zizegtek, némi szúnyog is előkerült. Húzogattuk a szánkat, mi legyen, ki menjen le elsőként. Béla leguggolt, és vizsgálni kezdte a lépcső deszkáit. Megkérdeztem mit keres.
– A lábnyomaik talán elárulnák, mivel van dolgunk.
– Már majdnem tíz éve volt, milyen lábnyomokról beszélsz? Még az ajtót is nyitva hagytuk, ezerszer lemosta az eső, ha volt is itt valami.
Felsandított. Hangomból megérezte, hogy neki kell előre mennie. Erőt vett magán, és lebandukolt a mélybe, én meg, mint egy hű kutya, mentem utána. Lent megtaláltuk a fáklyát. A leomlott fal kövei borították a padlót, alattuk valahol a kalapácsok. Hideg száraz levegő tódult ki a sötétségből. A lámpánk fényeit hamar felemésztette a sűrű feketeség. Átbotladoztunk a köveken, és szigorúan előre világítva hatoltunk be az ismeretlenbe. A pince fala terméskövekből volt kirakva, némelyiken karcolásnyomokat véltem felfedezni, de nem álltam meg vizsgálódni, mi okozhatta őket, a torkom kezdett elszorulni, alig tudtam nyelni is. Légzésünk is szaporább lett. A talaj döngölt föld volt, amit belepett némi por, ám nem jutott eszünkbe lábnyomokat keresni, csak mentünk előre, lassan, lépésről lépésre, minden neszre figyelve. A folyosószerű pincéből egyszer csak szoba szélességű tér lett. Itt már kapkodni kezdtünk a lámpákkal, mivel a végét még mindig nem lehetett látni. Súrlódó, csoszogó hangot hallottunk a mélyből. Lemerevedtünk és a feltételezett irányba fordítottuk a lámpákat. Nem láttunk semmit, mindkettőnknek lúdbőrzött a háta, nekem a kezem is remegni kezdett megint.
– Mi van, ha ide járnak vissza aludni? Hiszen végül is, ez volt az otthonuk évszázadokig. – Csúszott ki a számon hirtelen.
– Te aztán, nagyon meg tudod nyugtatni az embert! – Mondta Béla remegően magas hangon. – Nem ám, hogy biztos valami patkány vagy ilyesmi.
Végre eszünkbe jutott lenézni a földre. Tele volt furcsa emberszerű lábnyomokkal. Öt ujjai széttárt alakzatban nőttek, és hosszabbak voltak. Többet is meg tudtunk különböztetni, egyik vékonyabb, másik nagyobb, szélesebb, erősebb. Aztán persze sok egér és patkány nyomot is találtunk. Kicsit megnyugodtunk, hogy akkor mégis csak valami rágcsáló lehetett a hang okozója. Végre egy kicsit fellazult a gyomromat szorító érzés, ám ez nem tartott sokáig. Ahogy ismét előre néztünk, valami megmozdult a feketeségben, valahol mellkas feletti magasságban, ott ahol épp elveszik a lámpa fénye. Egyáltalán nem volt patkányra hasonlító, semmiben. Béla eleresztett egy rövid és önkénytelen kiáltást, majd sarkon fordult, és iszkolni kezdett kifelé. Egész testemben hirtelen papírmasé lettem, aki könnyű, de nem maga mozgatja a tagjait, és mindjárt elveszti az egyensúlyát. A szívem dobogása szinte visszhangzott a falak közt. Alighanem a páni félelem és a menekülési ösztön mozdított meg végül, és utána hátráltam. Képtelen voltam rá, hogy megforduljak, attól rettegve, hogy az a valami mikor ér utol és ránt magával a sötétségbe. Reszkető lámpám fénycsóváját nézve óráknak tűnt a hátrálás, miközben a hideg rázott, és az idegeim ezer voltos feszültség alatt voltak. A leomlott falnál jártam, mikor észrevettem, hogy kifelé araszolva egyre csak Béla nevét ismételtem hisztérikusan. Ott már meg kellett forduljak, hogy lássam a kiutat, hatalmas léptekkel igyekeztem eljutni a lépcsőig, majdnem kifordult a bokám a köveken, ám ezzel mit sem törődtem akkor, csak belém hasított a halálfélelem abban a pillanatban, mert azt hittem elesek, és ott maradok prédának estére. Szinte négykézláb másztam fel a lépcsőn.
Kint semmi sem változott, csicseregtek a madarak, sütött a nap, tiszta volt a levegő, döngicséltek a bogarak, a távolból hallani lehetett a kocsik zaját. Béla ott ült az elvadult fás lugas árnyékában és dohányzott. Odaértem, és elhordtam mindennek. Csúnyán és káromkodva kérdeztem meg tőle, hogy mégis mi volt ez a menekülés. Aztán vettem észre, hogy minden tagja remeg, a tekintete pedig távolinak tűnt. Leültem mellé. Próbáltam rágyújtani egy cigire, de kétszer is kiesett a kezemből, és meggyújtani is csak nagy nehezen sikerült.
– Azt hiszem láttam a szemeit. – Mondta halkan. – Olyan… ember szeme volt.
Végigborzongtam. Lélegezni is alig tudtam, torkom elszorult. Önkéntelenül is becsuktam a szemem, és ismét magam előtt láttam azt a valamit, ahogy megmozdul. Mikor beszélni kezdtem a hangomat alig ismertem meg, hörgő volt és távoli.
– Én alighanem a kezét láttam. És az nem igazán volt emberi kéz.
Dunaföldvár, 2014. október 2.
