– Ezt egész egyszerűen nem hiszem el! – Horkantam fel az irattárban, és még az asztalra is rácsaptam, ahol a térkép hevert kiterítve. Körbenéztem, de mérgelődésemnek csak a halmokban álló papírtömegek voltak tanúi. Ez volt az utolsó lehetőség, hogy bármit megtudjak a házról és a pincéről, mondjuk legalább azt, mikor épült. Semmi egyéb adattal nem szolgálhattak, így kérésemre kiterítették a várostérképet, amin az alaprajzok és évszámok szerepeltek. Megtaláltam a felettünk lévő utcát, és a miénket is, csak ahol a ház áll, ott éppen a négy hajtás találkozik, és egy kikopott tátongó lyuk van a helyén. Nevetni és sírni egyszerre lett volna kedvem, de csak tenyerembe temettem az arcom, és dünnyögve ingattam a fejem.
Hazaérve Béla már türelmetlenül várt. Napok óta készültünk a nyomozásra, gyűjtöttük a nagy fényerejű lámpákat, kérdezősködtünk a környéken, hogy emlékszik-e bárki is itt bármi furcsa esetre úgy kilenc-tíz évvel ez előttről, egészen napjainkig, de egy-két rejtélyesen eltűnt kutyát meg személyt leszámítva nem igazán tudtak mit mondani. Szóval ezzel még mindig nem voltunk sehol. Még mielőtt bármit is mondhattam volna arról, hogyan jártam az irattárban, Béla már lelkesen hívogatott, hogy valamit megmutasson. Mikor bent voltunk a régi gyerekszobánkban, ahol minden szükséges eszközt felhalmoztunk, előrántott két szekrénytáras pisztolyt. Kikerekedtek a szemeim.
– Na, mit szólsz? Szereztem még mindegyikhez négy tárat.
– Nem mondom, jól néznek ki. Hogyan szereztél rájuk engedélyt?
– Mit? – Nézett rám sandán. Bólogattam, miközben tüzetesen szemügyre vettem az egyiket. – Na, akkor menjünk, próbáljuk ki. Lőjünk pár pincében lakó csövest. – Nógatott fülig érő szájjal.
– Nem is érdekel, hogy jártam az irattárban? – Kérdeztem mikor már vágtunk át a kerten egyik kezünkben fegyverrel, a másikban meg lámpával. Borult volt az ég, késő délutánba hajlott már. Szívem zakatolt, mint egy olajozatlan és túlhajtott motor.
– Miért, ezt külön kérdezni kell?
– Hát, képzeld el, nem tudnak több adattal szolgálni, mint hogy 1850 előtt épült, de nem tudják mennyivel. 1910-től vannak meg az adatok, helyrajzi szám, akkoriban lettek utcanevek, és addig vissza tudják követni a tulajdonlásokat, de ennél többet nem tudtam meg. Van egy térképük, ahol minden épület évszáma rajta van.
Megálltam a pince ajtajában, és vártam, hogy visszakérdez. Ennek két oka is volt. Egyrészt, tudtam, hogy ez a pillanat előbb utóbb el kell, hogy jöjjön, és le kell menni, felfedezni a terepet, bármennyire is ellenkezett minden porcikám, emiatt persze forgott a gyomrom, a lábaim meg remegtek, és egyre nehezebben léptem velük. Másrészt pedig kíváncsi voltam, hogy figyel-e egyáltalán arra, amit mondok. Visszafordult az első lépcsőfokról, bekapcsolta a lámpáját, és tágra nyílt szemekkel nézett rám.
– Na, és mi volt? Az előbb mintha azt mondtad volna, nem lehet tudni, mikor építették.
– A térképről sem tudtam meg többet, mert – Felnevettem. – képzeld el, éppen ott van egy lyuk, a négy hajtás, ahogy összeér, és ki van kopva.
– Ezt most nem mondod komolyan?
– De, igen. – Bólogattam. Nekiindult lefelé. Egyre nehezebb volt lélegzetet vennem is. Lámpájának fénye reflektorként hasított bele a kifalazott mély pince sötétjébe feltárva minden apró részletet. Félig kábultan követtem.
– Szóval akkor 1850 előttről való? Vajon mennyivel? Már az is százötven év!
– Apám szerint az ezerhatszázas évek végén egy herceg építtette. de már soha nem derül ki, hogy kicsoda. – Hangom tompán kongott, ahogy lassan egyre beljebb haladtunk. Hallottam, ahogy Béla felhúzza a fegyverét, a lámpa megremegett a kezemben. Mindaddig, amíg eltereltem a figyelmemet, nem is éreztem a félelmet, inkább izgatottság vett rajtam erőt. Az a rengeteg készülődés csak arra az egy dologra nem készített fel, amit végül az évszázadokig lezárt pince elénk tárt. Valóban ki akartam deríteni a titkot, fellebbenteni a fátylat a legmélyebb rémálmaimról. Összeszorult szívvel és gyomorral követtem barátomat, aki vakmerő bátorsággal nézett szembe a nyirkos falakkal, és lámpájának fényében éles szemekkel vizsgálódott.
– Szóval régi. Azért remélem, római légiósok tetemeivel nem találkozunk. – Kuncogott. Érezhetően azért kezdett beszélni, hogy egy kicsit leplezze a feszültségét. – Na, remélem, itt bujkál még a haverod, kíváncsi volnék a képére, mikor szembetalálkozik a… ez, meg mi ez?
A fal, ami előtt megtorpantunk, tele volt karcolásokkal, nem úgy, mint azon részek melyek mellett elhaladtunk, hanem ez tényleg tele volt, mintha valaki egy fémszálas kefével nekiesett volna, és mániákusan, éjt nappallá téve, ezzel lett volna elfoglalva. Sok helyen kopott, barnás fekete nyomokkal volt tarkítva. Akárhogy néztük, csak az jutott eszünkbe, hogy itt koptatták a körmeiket. A folyosó végén álltunk, ahol aztán szoba szélességűre tágul a pince. Bevilágítva nem tűnt nagyobbnak egy ebédlőnél, és a jobb túlsó sarokban egy boltív alatt folytatódott. Béla meg is kérdezte, hol lehetünk. Azt válaszoltam, nagyjából a lugas alatt, ahova legutóbb innen felmenekültünk, mikor valami emberszerű megijesztett minket. Szívembe ezek a karcolások mély nyomokat kezdtek marni, mikor felidéződött bennem, hogy gyerekkorunkban a testvéreimmel hintáztunk a lugas alatt, nem is sejtve, hogy néhány méterrel alattunk éppen a körmüket koptatják napfényt nem ízlelt, bebörtönzött óriási lények. És az a kép is beugrott, hogy egyedül voltam, és dobbantgatni kezdtem, mert olyan furcsán kongott a föld. Még jó, hogy nem szakadt be ez a híresen omlásveszélyes vájat. Légzésem felgyorsult, ahogy a torkom kezdett elszorulni.
A szoba nem tartogatott más meglepetést, az egyik sarokban egy halom rágcsálótetemet meg csontot találtunk, de ezek mennyisége nem volt jelentős. A lábnyomok többségét már akaratlanul is megsemmisítettük addigra, mire elértünk a boltívhez. Itt balra kanyarodott a pince, és ismét egy darabig szűk járatban kellett haladnunk. Felpillantottam, és még a plafonon is össze voltak karistolva a kövek. Mindketten markolásztuk a fegyvereinket izzadó tenyerünkben és szapora szuszogás közben lépdeltünk előre. Azt nem mondanám, hogy mindenre fel voltunk készülve. Olyan nehéz és állott szag terjengett, amit a lehetetlen kiszellőztetni. A folyosó aztán ismét fordult egyet, most jobbra, és egy nagyjából ugyanakkora szobába jutottunk. Ennek a padlózata alaposan feldagadt, vagyis egy nagyobbacska domb volt a falhoz közel. A szoba túlsó végében egy kisebb helyiségbe is találtunk nyílást, de itt már szinte levegőt sem lehetett kapni. Megállapítottuk, hogy valószínűleg azt használták ürítésre. A kis folyosó folytatódott, de nem indultunk tovább, egy mély dübörgésszerű halk morajlást hallottunk.
– Megnézzem, hogy nem-e omlott be a bejárat? – Kérdeztem.
– Azt próbáld meg! – Fenyegetőzött Béla. – Itt hagynál egyedül?
Egymásra világítottunk, miközben füleltünk, hátha hallunk még valamit. Valamivel később még egy dübörgést figyeltünk meg. Megállapítottuk, hogy ez nem lehet omlás, így egészen megnyugodtunk. Legalábbis ebben a tekintetben. Mert valami óriás mozdult meg Béla háta mögött, és én ráfogva a pisztolyomat, sietve meghúztam a ravaszt, de nem történt semmi, mivel nem volt sem kibiztosítva, sem felhúzva. Béla ijedten oldalvást vetődött, nehogy eltaláljam, és az óriás is eltűnt. Ugyanis az csak az árnyéka volt. Olyan voltam ott, mint egy halom zsibbadás a semmi közepén, az ijedtségtől és rémülettől úgy éreztem magam, mint egy üres vödör. Béla is káromkodva állt fel, remegő karjait kitárva magyarázott. Semmit sem hallottam az egészből, csak tétován leroskadtam a halomra, mert a nyárfalevél és selyemsálként viselkedő lábaim nem bírtak tovább tartani. Nem foglalkoztam semmi mással, csak azzal, hogy rendbe tudjam magam valahogy hozni. Az ijedtség kiragadta a szívemet, és egy tátongó fekete lyuk lett a helyén, ami mindent elnyel, és ettől nehéznek éreztem a gyomromat is meg a tüdőmet is.
Felnéztem, és Béla szótlanul állt. Bámult valamit a földön mellettem. Fürkésző tekintetében azt láttam, hogy igyekszik értelmezni, mi is az, amit észrevett. Óvatosan közelebb jött, odairányította a vakufényességű lámpáját, és elkezdett kotorászni. Először egy kisebb csontot vett az ujjai közé, és forgatta, aztán egy másikat. Csak lestem, ahogy egyre több és több csontszerű darabot vesz fel a dombról. Magam köré pillantottam, és sietve felpattantam onnan. Már a keze is remegett, mikor egy koponyát húzott elő a porból. Nagyon valószínű, hogy emberi koponya volt. Csak éppen nem volt nagyobb, mint a két öklöm. A szemeimbe könnyek gyűltek, egész testemben kirázott a hideg, és hányingerem támadt. Béla mindent eldobott, felállt, és egyik kezével eltakarta a száját. Az egész szobában csak tetemek maradványai voltak.
Dunaföldvár, 2015. március 5.
