Néztem az éjszakát, rám szakadt
feketeség volt csillagokkal tűzdelt
égboltján nyitott a hold és árult
fényt, felhőt, apró kráter-dombot
amit egy lágy fuvallat ugrott át
szaladt, futott, és elrugaszkodott
hogy talaj föld-füvet érjen itt
aztán tovaosont mély lélegzetekkel
telt nehéz faágak alatt út
porát felverve, valahova messze.

Néztem a reggelt, ahogy eltelt
holdat felkelve-nyújtózva eltolt
dolgoknak új fényt ragyogjon be
pillantott koszos szobaablakokba
kicsit habozva, jókedvet tetézve
földünknek éltető meleget adjon
szörnyű sóhajokra támaszkodó botján
hétrét görnyedve-felkelve más
más gondokat, sebeket eltakarjon.

Néztem a szemed, de eltakartad...

Dunaföldvár, 2000. október 5.