A metró hangos csikorgással és süvítéssel indult. A tekintetem a szemben ülő lányra tévedt, aki nem tudta tovább tartani elkeseredettségét, arca eltorzult és zokogni, sírni kezdett. Könnyei végigfolytak arcán, előbb csak néhány, aztán kis patakok lettek, térdein szétpattantak a cseppek. Kezeivel görcsösen szorította magához táskáját, aztán a jobbat felemelve tenyerével próbálta törölgetni szemeit. Mégis, mi zaklathatta fel ennyire? – morfondíroztam. Tagjaim zsibbadtak a hosszú munkanap után – örülök, hogy élek, hazaérve is csak elterülök a fotelben mielőtt vacsoráznék.
    A szerelvény süvítése elnyomta a lány hangos zokogását. Nyitott szájjal, bő könnyekkel, fejét néha megrázva, mint aki el sem hiszi, ami történt. Valamit talán mondanom kellene neki. És mégis, hogy kezdjek hozzá? Mint idegen, mit mondhatnék. A zsúfolt metrón senki sem vette észre talán rajtam kívül. A megállónál, ahogy lassítottunk, körülnézett, próbálta halkabbra fogni magát. Gyorsan adni akartam neki legalább egy zsebkendőt, és mire előhalásztam, még többen szálltak fel. Éppen át tudtam nyújtani neki, mielőtt újra megindultunk volna. Alig látta meg, aztán hálásan bólintva elvette, és ismét zokogni kezdett. Nagy szívfájdalma lehet – gondoltam –, de én sem érek rá pátyolgatni, le kell szállnom, a következő megállónál. Mégis mit szólna hozzá, ha odamennék megölelni, vagy megszólítani mi történhetett, válaszolna? Elmondaná? Aligha.
    Elhúztam a szám szélét, lehet, hogy csak magamból indulok ki. Végre észrevette a szorosan markába zárt zsebkendőt, amibe szinte kapaszkodott eddig, és beletemetve arcát letörölte könnyeit, kifújta az orrát. Ismét megálltunk. Leszálltamban visszanéztem, és láttam, hogy egy barátnője, aki épp akkor szállt fel, meglátva őt, odamegy és átöleli. Csak kiöntheti a lelkét valakinek - könnyebbültem meg. A titkot, hogy miért sírt, nem tudom meg soha.

Székesfehérvár, 2014. szeptember 20.