Molnár Kristóf

-> PINCE 2

2014. szeptember 29. - Molnár Kristóf

<- Előzmények

    – Ez így nem mehet tovább! – Fakadt ki teljesen váratlanul Béla a kocsmában – Értsd meg, nem bírok aludni az óta!
    – Mióta? – Kérdeztem félve, pedig tudtam mire céloz. Nagyon reméltem nem hozza szóba a szörnyű esetet, ami miatt magam is csak rettegek minden éjjel. Egyetlen porcikám sem kívánta felidézni az estét, mikor négy ismeretlen lényt szabadítottunk ki több száz éves fogságából.
    – Mindenképpen ki kell derítenünk, kik vagy mik voltak azok! – Nézett rám, tágra nyílt szemmel, miközben mutatóujjával az asztallapot böködte és egyre csak felém hajolt. Aztán visszadőlt székébe, tekintetét le sem véve rólam. Nem tetszett a dolog, de éreztem előbb vagy utóbb úgy is meg kell tenni. És akkor már miért ne most. Így is késve vagyunk, ki tudja, mit tudunk kideríteni egyáltalán. Kelletlenül nyúltam a sörömért, fejemet ingázva, morgolódva.
    – Jól van. – Egyeztem bele – Amint kivilágosodik, elmehetünk megnézni a pincét.
    Hidegrázás futott végig rajtunk. Ittunk.
    – Még mindig nem értem – mondta Béla –, hogy nőhettek meg ekkorára?
    – Honnan tudhatnám! Mi vagyok én, biológus? És miféle lények lehettek? Azt mondd meg!
    Mondani is akart valamit, csak tátva maradt a szája. Aztán csak lebiggyesztette az ajka két szélét, és nézett maga elé tanácstalanul.
    – Meg aztán mégis, hogy éltek ott lent eddig? Mit ettek? Egymást? – folytattam. Nagyon bosszantott, hogy egyáltalán erről kell beszélnünk. Torkomat elszorította a félelem, hogy vissza kell menni a helyszínre. Forogtak a gondolataim, szerintem az óta nem is voltam a hátsó udvarban. Még hogy pincebővítés, a fene egye meg az egészet, hogy kitaláltam. Bátorság kellett ahhoz is, hogy egyáltalán ezen gondolkodhassak, úgy hogy felálltam, és rendeltem két felest.
    – Ezt minek hoztad ki? – nézett rám kérdőn Béla.
    – Szerinted? Kell a bátorság, ha holnap le akarunk menni oda. – Ezzel a kezébe nyomtam a poharat. Gyorsan lehúztuk, visszaültem. Pislogtunk egy párat összeszorított szájjal, és ráztuk a fejünket. Aztán muszáj volt leküldeni utána néhány korty sört. Káromkodtunk, aztán rágyújtottunk. Az üresedő kocsma lámpái alatt gyűltek és gomolyogtak kifújt füstfelhőink. Szerettük ezt a helyet, mert nem volt záróra, folyamatosan nyitva tartottak. Ha már ránk sötétedett, az egész éjszakát bent töltöttük el.
    – Figyelj! Holnap, ha lemegyünk, vinnünk kell zacskókat. Uzsonnásat, meg nagyobbat is. – Mondta, miközben rám szegezte a cigarettája végét.
    – Azt minek? – Kérdeztem elkerekedett szemekkel.
    – Hát, hogy ha bármit találunk, tényleg, bármit, beletesszük, és elküldjük valami laborba. Meg kesztyű is kell.
    – Mi vagy te, valami átkozott helyszínelő?
    Erre begorombult, és elkezdte magyarázni, hogy mégis, akkor hogyan akarom kideríteni, hogy mik voltak ezek, meg hogy hogyan éltek túl évszázadokat. Mondtam neki, hogy félreértés ne essék, én éppen nem akarok tudni róluk semmit, sőt, legszívesebben elfelejteném az egészet, csak nem lehet. És különben is, hova akarja beküldeni a leleteket? Az archeológiai tanszékre? Csak fogta a fejét, és nem szólt semmit. Forgattam a szemem. Ittunk. Elfogyott. Béla szépen komótosan felállt, megigazgatta a ruháját, és rendelt még két sört, meg két felest.
    – Ide figyelj, nem akarom, hogy kiderüljön bármi módon is, hogy erről mi tehetünk. – Krákogtam, miután elfogyasztottuk a röviditalokat. – Márpedig ha elküldjük valahova, akkor csak rá kell írni, kik vagyunk. Vagy, hogy gondoltad?
    – Miért, honnan tudnák, hogy mi voltunk?
    – Mert az én telkemen van a pince! Vagy gondolod, ha kiderül, valami nem stimmel, csak megnézik, mi történt, nem? És, szerinted nem fognak megvizsgálni mindent ott lent?
    Válaszul csak fellendítette mind a két karját. Legyintettem, és ráztam a fejem. Legszívesebben kiráztam volna belőle az utolsó gondolatát és emlékét is az esetnek. Összeszorult a gyomrom. Még pár óra és kivilágosodik. Lopva kilestem az ablakon. A függöny mögött csak feketeség.
    – Hát nem lenne jobb mégis a végére járni? – Kérdezte Béla. Bólintottam, de. Egymás szemébe nézve felemeltük poharainkat, és ittunk. Egy lendülettel legurult a sör fele, Béla meg kuncogott rajtam, hogy hova sietek. Befogtam a száját egy cigarettával. Zsibbadni kezdett az agyam. Rossz álomként lebegett előttem a kép, hogy bemegyünk a sötét pincébe, a leomlott falon túlra holnap.
    – És te most tényleg le akarsz oda menni? – kérdeztem. A válasz egy határozott igen volt. Megadtam magam. Mit tehetnék. Engem is üldöz a kép arról az éjszakáról. Talán véget lehetne vetni a rémálomnak, ha lerántanánk a leplet róluk, mert valahányszor felidézem, ahogy kijönnek, megbénít a rettegés. Miért voltak ennyire emberszerűek? Ha mutáns kutyák, vagy valami mitikus lények volnának, az sem lenne kevésbé nyugtalanító. Bélán láttam, hogy ő is ezen mélázik.
    – Mire számítasz, mit találunk ott?
    – Nem is tudom – tárta szét karjait –, talán lábnyomokat. Meg a fészküket.
    – A fészküket!? – Nevettem fel idegesen – Hát úgy néztek ki, mint valami madarak?
    – Akkor a kuckójukat, a hálójukat, a zugot ahol feküdtek – kereste a helyes kifejezést a plafont bámulva –, a rosseb tudja mit, valamit. Valamit, amiből bármi következtetést lehet levonni, hogy egyáltalán mivel lehet dolgunk.
    Rám nézett tanácstalanul, és megvonta a vállát. Jóváhagytam, és hozzátettem, hogy egy nagy kupac ürüléket is biztos találunk majd. Nevetésünk nem volt vidám, csak feszültségoldó. Sorolni kezdtük, hogy miket is kell akkor vinni a küldetéshez. A gázmaszk így a sor elejére került. Még két sör meg két feles után a lista nem fért volna rá egy rajzlapra, és nem csak azért, mert részegen valószínűleg nagyobb betűkkel és hullámzó sorokkal ír az ember, hanem mert néhány tétel többször is szerepelt volna. De ott aztán volt minden, elengedtük a fantáziánkat és farkaskutya, bengáli tigris, meteor, reflektor, kétélű kard, tudós professzor, sokkoló, gépfegyver, fémdetektor, meg hasonlók. Hajnalra rendesen felbátorítottuk magunkat, elszántak voltunk, puszta kézzel is képesek lettünk volna szembeszállni bármelyikkel, ha szembejön, egyszerűen lekaratéztuk volna. Nyomozói képességeink Sherlocki magasságokba emelkedtek, észjárásunk és következtetéseink messze menőek voltak, ám sajnos a feledés és fejfájós másnap homályába vesztek. Jókedvűen és kurjongatva ugráltunk a pirkadó fényekben úszó hajnali utcákon az ébredezők bosszúságára, és egyre csak bizonygattuk egymásnak és magunknak, hogy bizony felkutatjuk és legyőzzük a négy teljesen ismeretlen eredetű szörnyet, megszabadítjuk a világot a gonosz démonoktól, ha kell, kitanuljuk a mágia művészetét is, és visszaküldjük őket a pokol legmélyebb bugyrába. Lelkesek voltunk, ám ahogy közeledtünk a házhoz, amit örököltem az évszázados pincével együtt, egyre csendesebbek lettünk. Igen, igen, legyőzzük őket, kiderítjük az igazságot is róluk, de csak miután aludtunk egy keveset. Behívtam, mindegyikünk eldőlt valahova, és elnyomott minket az alkoholos fejfájás. Kábult álmomban egy hatalmas szőrös gorillaszerű ember közeledett felém, és hosszú erős ujjaival meg akart fojtani. Összerándultam ijedtemben, és leestem az ágyról.

-> Folytatás

Dunaföldvár, 2014 szeptember 29.

A bejegyzés trackback címe:

https://molnarkristof.blog.hu/api/trackback/id/tr546765653

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.