Molnár Kristóf

-> PINCE 4

2014. október 24. - Molnár Kristóf

<- Előzmények

    – De ha egyszer ember szeme volt, akkor miért ijedtél meg annyira? – Bukkant elő belőlem a kérdés bő húsz perc szünet után. – Nem lehet, hogy csak egy koldus költözött oda le?
    Béla olyan lassan fordította oda a fejét, hogy már a felvetést is megbántam. Tekintetéből sugárzott a megrökönyödés, hogy esetleg teljesen hülyének nézem.
    – Igen? Úgy ismersz, hogy pont egy csövestől fogok bepánikolni? Szóval szerinted egy kéregető bujkál a mélységes mély pincéd legsötétebb sarkában? Akkor te miért nem kérdezted meg, hogy mit keres ott? Lehet, hogy csak cigit akart kérni, nem?
    Elhúztam a számat és becsuktam a szemem, úgy hallgattam tovább.
    – Nem dehogy, miért is volna ijesztő egy alak az elhagyott kazamatákból előbukkanva! Ez egészen mindennapos. Csak azt akarta megkérdezni, mennyi az idő! – Belelovalta volna magát jobban is, ha piszkálni akart volna, de csak elhallgatott, aztán félszavakkal igyekezett megtalálni a megfelelő kifejezést arra, mit látott, miért is futott el hanyatt-homlok. – Hát… ööö… tudod, alighanem az volt a rémisztő, hogy nem félt.
    Ránéztem.
    – Ez mondjuk igen nyomós indok. – Mondtam halkan. – Hozzáteszem, hogy a keze pedig igen torznak tűnt.
    – És biztos a keze volt, nem pedig valami göcsörtös faág?
    – Hát nem az jutott róla azonnal eszembe, hogy a sétabotja vége, ha erre gondolsz. Nem mintha meg tudtam volna figyelni, hogy van e rajta köröm vagy ilyesmi, de mozgatta az ujjait.
    – Integetett?
    – Persze. Elhessegetett. – Mondtam fanyarul, aztán fogtam a fejem, és a földet bámultam.
    A ragyogó nap fényében viszonylagos biztonságban éreztük magunkat, és ekkor volt az első alkalom, hogy kezdtem felfogni, az, akiről beszélünk, még mindig itt van valahol alattunk. És nem tudunk róla semmit, azon kívül, hogy nem fél tőlünk, torz lábnyoma van, kifacsarodott kezei, és emberi szeme. Sem kilétéről, sem szándékairól nem lehettek fogalmaink. Erősödött bennem egy érzés, hogy valamit tenni kellene.
    – Zárjuk rá az ajtót. – Tátott szájjal néztem Bélára, aki szinte rögtön a pince lejárata felé intett, hogy már mehetek is.
    – Csak utánad. Gondolom, az a korhadt faajtó nagy védelmet fog nyújtani ellene, illetve bent fogja tartani örökre. Ha be tudod csukni valahogy egyáltalán.
    Igaza volt, beláttam. Tehát nem mozdultunk továbbra sem, csak néztük a ragyogó napfényben fürdő gazos kertet, és hallgattuk a rovarokat. Azon elmélkedtünk, mi volna a megfelelő lépés, hogy előrébb jussunk az ügyben és kiderüljön a lényekről bármi is. Mert még azt is számításba vettük, hogy most lehet ott lent egy szerencsétlen eltorzult kezű hontalan is, aki nem fél, ha a tulaj arra jár, inkább tekerné ki a nyakunkat, csak nehogy elzavarjuk a megtalált kis zugából, de még mindig nem tudjuk, azok mik voltak, akik végül kidöntötték a meggyengült falat. Több lépés is szóba jött. Elsőnek, hogy valami rendes és erős világítást kell levinni, valamint feltérképezni a pince minden zugát. Talán kaphatnánk valami képet arról, hol vagy hogyan éltek évszázadokig. Meg, hogy mit ettek, ittak. Aztán szóba jött, hogy utána kell majd nézni a ház eredeti tulajdonosának, illetve rokonságának, háznépének, hátha valaki hallott bármi mondát vagy legendát arról, miért is kellett befalazni a pincét, azon kívül persze, hogy omlásveszélyes. Ezen felül meg kell erősödnünk mind testileg, mind lelkileg a feladathoz, mert előfordulhat, hogy ismét szembe találjuk magunkat velük, és jobb volna nem elfutni mindig, főleg ha valóban meg akarjuk állítani őket. Innen jött a dolog, hogy azt sem volna rossz kideríteni, most hol lehetnek, illetve, innen merre indultak, és vajon azon kiderítetlen és titokzatos halálesetek, amik bennem szorongást és rettegést keltettek mindig, valóban köthetők-e bármi módon hozzájuk.
    Természetesen nem vártuk meg, hogy ránk sötétedjen a lugas alatt, és hiába napfényes délután, egyikőnk sem vállalta be, hogy visszamerészkedik a pincéhez, így felbaktattunk a házba, és egy jó vacsora készítése közben tárgyaltuk ki a lépéseket. Szóba került közben az is, mit mikor oldjunk meg a munkahelyek miatt, de meglepődve konstatáltuk, hogy egyikünknek sincs most hol dolgoznia. Ám még ha lett volna is, megegyeztünk, ezt előbb fel kell göngyölíteni, hogy ki tudjuk pihenni magunkat, és ne folytonos rettegés legyen minden éjszakánk. Akkoriban jómagam már egy ideje kisebb bedolgozásokból és némi kiegészítő segélyből éltem egészen szerényen, Béla pedig vándorolt gyárról gyárra, legtöbbször éjszakai műszakot vállalva hatalmas kivilágított termekben, csak erre gondolnia se kelljen. Nagyon nehezen vallotta meg aztán, hogy az idegei miatt nem bírt meglenni hosszabb ideig egyik helyen sem. Ebben sok közös vonásunk volt.
Mint korrektor és lektor, magam is éjjel dolgoztam szívesen, a ház közepén, kivilágított szobában, zene mellett, és még így is sokszor feszengtem, nem tudtam koncentrálni. Az ablakokat spalettákkal zártam az utca felől, de a sírós, jeges rémület szorította el a torkomat, mikor belegondoltam, hogy esetleg a négy ismeretlen lény közül az egyik éppen megáll előttük, és a neszeimet hallgatja. Folyton borsózott a hátam, és bizony nem végeztem mindig jó munkát, vagy nem voltam kész időre. Mert olyankor nem lehetett dolgozni, fülelni kellett. Lőfegyvert pedig senki sem adott a kezembe, heves természetem és félelmeim meglehetősen idegessé tettek. Bélának szintúgy nem volt engedélye. Sem pisztolyt, sem puskát nem tarthatott.
    – Egyszer vásároltam illegálisan egy stukkert – Mesélte. –, de soha nem találtam el vele semmit. Még akkor sem, ha nem akartam.
    – Talán nem eldobni kellett volna, hanem lőni vele. – Tanácsoltam. Feltartott középső ujjal válaszolt.
    A konyhában ültünk, már pár órája végeztünk a vacsorával, és a söreimet fogyasztottuk a raktárról. Egyikünknek sem volt kedve kimozdulni sehová, miután ránk borult az este, idegnyugtatóként még előhalásztam egy palack pálinkát, de egyelőre csak ott állt az asztal közepén.
    – Mindegy. Azóta kést hordok magamnál. – Zárta le a fegyver témát Béla, előkapva az oldaltokjából egy nagyobb bicskát. Meglepődésem jeleként mindkét szemöldököm felszaladt, és már nyúltam is érte, hogy megvizsgálhassam. Nem adta elsőre. – Na, gyerek kezébe nem való!
    – Hát, ha ezzel se találsz el semmit, akkor hiába van nálad.
    – Hülye leszek eldobni! – Vágta rá azonnal.
    – Én meg hülye lennék ilyen közel engedni bárkit, hogy használhassam.
    Végül átnyújtotta az asztal fölött. Egész tekintélyes súlyú, pengéje meggyőzően éles és gerincig hatoló recézett hátú edzett acél zsebkés volt. Épp a markolatát méregettem, mikor Béla felállt, és útnak indult a mellékhelységre. Ehhez át kellett haladnia az ebédlőn be a fürdőszobába. Az egész házban égett a villany, plusz a kinti folyosón is, ahova a konyhaablak nézett. Azt gondoltuk, a fény némi védelmet nyújt bármi ellen, illetve biztos észrevesszük, ha valami megmozdul odakint. Ő szépen battyogott visszafelé, és lazán mosolyogva valami olyasmit mondott, hogy éhes a kutyám. Zavartan feltekintettem rá, és letettem a bicskát az asztalra.
    – Nekem már nincs kutyám.
    Béla ott állt a konyhát az ebédlővel összekötő ajtóban, és tétován hátrafelé mutatott.
    – Akkor a szomszéd macskája?
    Felpattantam és odamentem, mert nem igazán értettem miről beszél. Kiderült, hogy úgy hallotta, mintha valaki kaparászná az ebédlő teraszra nyitható ajtaját. Mindketten félve és növekvő rettegéssel fordultunk arrafelé, és a függönnyel takart, üvegablakos, kétszárnyú ajtóra bámultunk. A zaj nyilvánvaló volt, valaki ólálkodott odakint, súrolta a fát, és mintha körmökkel kocogtatta volna. Béla nyújtotta a kezét felém, hogy adjam a kést. Mondtam, hogy letettem az asztalra. Elhordott gyorsan mindennek és átrohant a konyhába. Elhaló hangon utána szóltam, hogy ne hagyjon itt. Hatalmába kerített a szörnyű érzés, hogy az otthonomban többet nem érezhetem magam biztonságban. Ilyen még soha nem fordult elő. Még amikor elment az áram, és a szörnyű viharban rettegve ültem a sarokban az elemlámpával, akkor sem. Egészen addig a pillanatig meg voltam róla győződve, hogy a két erős ajtó majd védelmet nyújt bármi ellen, amíg az ablak be nem tört.
    – Ki az!? – Ordított egyet Béla a kivont tőrével, ahogy mellém ért. Rendes válasz nem érkezett, csak ismételt csörömpölés, és hörgő morgás.
    Abban a pillanatban berántottam barátomat a konyhába, és bevágtam az étkezőbe vezető ajtót, majd két kézzel támasztottam. Nem voltunk róla meggyőződve, hogy ez sokáig kitartana, vagy bármi védelmet nyújtana, de ideiglenesen megfelelt. Hallgatóztunk. Mindkettőnk visszafojtott légzésén, és hevesen dobogó szívhangjain kívül a fülünk is sípolni kezdett egy idő után. A kezem elerőtlenedve remegett, de tartottam magam. Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy mit is gondoltam akkor, kiesett a világ a kulcslyukon, nekünk csak a halk neszek voltak az ebédlő felől, egy zsebkés, meg egy pajzsnak gondolt ajtó köztünk és a pokol ismeretlen fenevadja között.

-> Folytatás

Dunaföldvár, 2014. október 24.

A bejegyzés trackback címe:

https://molnarkristof.blog.hu/api/trackback/id/tr886842205

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.