Molnár Kristóf

-> PINCE 5

2014. november 10. - Molnár Kristóf

<- Előzmények

    Szörnyen gyávának és tehetetlennek éreztem magam. Nyelni alig bírtam. Béla állt mögöttem a kését markolászva, ugrásra készen, és szívem egyre hevesebben vert. Az ebédlőből ugyanis már nem hallottunk hangokat. Egyre erősödött bennem a félelem, hogy semmit nem tudnánk tenni, ha betörné az ajtót, vagy ami még ennél is jobban megrémített, mi van, ha a konyhaablakon akar bejönni. Mert akkor nincs hova futnunk, csak az ebédlőbe. Ha meg ketten vannak, akkor csak a társa karjaiba kergetne minket egyenesen. Olyan ideges voltam, hogy remegett a gyomrom, és egészen váratlanul elböfögtem magam. Megfagyott a levegő rögtön, éreztem barátom gyilkos tekintetét a hátamban, hátrafordultam és a szemében láttam is a szándékot; még egy ilyen, és téged szúrlak le. Magam elé bámultam, és próbáltam tartani az ajtót, közben erősen figyeltünk minden zajra. A hűtő állandó ki-be kapcsolása, a természet és az utcákról beszűrődő hangokon kívül csak a magunk fülzúgását és szívverését hallottuk hangosabbnak. Akár órák is eltelhettek így, nem tudom pontosan, de volt egy pont, mikor ellazultak a karjaim, és felegyenesedve, kinyújtózva engedtem el az ajtót.
    – Szerintem nincs már itt. – Mondtam halkan. – Megnézzük?
    Béla bólintott, és lassan lenyomtam a kilincset. Először egy kis résen lestük az ebédlőt. Minden nyugodtnak tűnt, a padlón üvegszilánkok, a függöny a helyén. A gyomorgörcsöm nem múlt el, mert semmi garanciát nem láttam arra, hogy valóban elment az a valami, és nem ül kint az ajtó másik oldalán, arra várva, hogy majd valami mozgás lesz itt bent. Hogy évek óta nem történt itt semmi, az kész csodának mondható. Vagy ezek tényleg visszajárnak még mindig a pincébe? És lehet, hogy csak most zavartuk meg őket igazán? Ekkor érett meg bennem igazán az elhatározás, hogy ennek véget kell vetni. Ezek fenyegetnek engem a lakhelyemen!
    Béla egyszer csak fogta magát, félrelökött, és bement az ebédlőbe. Körbekaszabolta a levegőt, alaposan szemügyre vette a fürdőbe és a nappaliba vezető ajtókat, majd megállt, kihúzta magát és a függönyt kezdte nézni. Utána lopakodtam csak be magam is. Kézjelekkel próbáltam utalni a kérdésre, mi van, ha itt van kint, de csak rázta a fejét, hogy nem hiszi. Tekintetem az üvegszilánkokra esett. Akkor hirtelen nem tudtam volna biztosan megmondani mi zavart bennük annyira, de aztán pár nap múlva rájöttünk, hogy nem voltak véresek. És megint több feltételezésünk volt. Lehetett egy betörő, aki kezére csavart ruhával végezte a műveletet, amíg rá nem szóltunk. Ennek az elméletnek mondjuk sok minden ellent mondott, például, miért hörgött, illetve ki az a hülye, aki akkor tör be valahová, ha a lakók épp ébren vannak, és éppen abban a helységben, ahova be akar jutni. Azt sem igazán mondhatnám, hogy a hajléktalan jött alamizsnáért, és kopogás helyett egészen véletlenül törte be az ablakot. Nem, ennek mindketten tanúi voltunk, bizony támadás történt. Mi pedig egészen tanácstalanok lettünk. Bennem például már fogalmazódott a költözés.
    – Nem érdekel, akkor is szereznünk kell valahonnan lőfegyvert. – Szögeztem le komolyan. – Mégsem járkálhatunk szablyákkal. És tartok tőle, hogy nem mentél volna vele sokra, ha rád ugrik.
    – A nyakába, vagy a hasába fölfelé kell szúrni. Nagyobb az esélye, hogy …
    – Hogy, minek? – Vágtam szavába elkerekedett szemekkel. – Azt se tudod milyen mértékben emberszabásúak. Sehogy sem tudod bizonyítani, hogy most az a valami vagy valaki jött ide, akit megláttunk a pincében délután. Mert, hogy ember szeme volt. Fogadjunk most se félt.
    Nem ácsorogtunk ott sokáig, visszamentünk a konyhába, kilestünk az ablakon, de semmi mozgást sem semmi furcsát nem fedeztünk fel odakint, így végre zakatoló szívünk lenyugtatására kénytelenek voltunk felbontani a pálinkát, aminek rögtön a felét el is fogyasztottuk.
    Felrémlett egy este, mikor az akkori közös ismerősünkkel iszogattunk annak pincéjében. Költöznie kellett, így el kellett adnia a házát, telkét, és a búcsúesten, három marcona legény, mi maradtunk legtovább. Ültünk egy kör alakú asztalnál, a plafon kampójáról lógó elemlámpa bűvkörében, és csak beszélgettünk, ittunk, szomorkodtunk, nevetgéltünk meg dohányoztunk az üresedő hordók mellett. Bizony órák is elteltek mire mindannyian, nagyjából egy időben, arra lettünk figyelmesek, hogy a lámpából bizony fogy az elem. Ezt úgy vettük észre, hogy már egészen elveszett a sötétben az, aki hátradőlt. A félhomály annyira lassan vette át a hatalmat a társaságunk felett, hogy a folyamatossága miatt sokáig fel sem tűnt. Hogy pontosan hogyan oldottuk meg az elemcserét, már nem emlékszem, csak arra, hogy aztán meg hirtelen nagyon éles volt a fény, majdnem kiégette a szemünket. Igen, akkor határoztam el, hogy nálam is kibővítjük a pincét, aztán lehet bort érlelni, meg hosszas, füstbe burkolózó beszélgetések helyszínéül is szolgálna. Micsoda ötlet volt, hangulatlámpák, koccanó poharak hangjai, nevetések visszhangja.
    Már-már elbóbiskoltam a széken, de akárhányszor felpillantottam, láttam, hogy Béla mereven bámul ki az ablakon, és elszántan őrködik. Ez mondjuk egészen megnyugtatott, még akkor is, ha tudtam, nincs igazán mivel megvédeni magunkat. Már pirkadt a hajnal, mikor ő is elaludt, karba tett kézzel, a kést szorosan markába zárva. Aranyszín napsugarak töltötték fel a konyhát, és végre nyugodtabban tudtam pihenni.

    Pár óra alvás után arra riadtam fel, hogy majdnem leestem a székről. Szikár fejfájás lett úrrá rajtam meg farkaséhség. Kenyeret meg kolbászt kezdtem eszegetni miután körbejártam a házat és lekapcsoltam mindenhol a villanyt. Figyeltem Bélát, aki egészen kényelmesen elhelyezkedett, lábai egy másik székre felrakva, egyik könyökével a kredencre támaszkodva húzta a lóbőrt. A szerény reggelim után bontottam egy dobozos sört, ennek szisszenésére ébredt fel. Pislogott párat, nyújtózott, nem szólt. Nagyon nyúzott, kialvatlan feje volt. Bár elképzelhető, hogy magam sem néztem ki különbül, erről őt kellene megkérdezni. Készítettem neki egy kávét, és kiültünk a folyosóra, mint tegnap. Friss levegő, madárcsicsergés, cigarettafüst, kezemben sör, ahogy fogyott, úgy halványult a fejfájás.
    – Az éjjel mintha mozgást lett volna a szomszédban. Nem tudtam megfigyelni rendesen, bár világított az udvari lámpa, de a szomszéd teraszára azért nem láttam át. – Mondta Béla miközben a kerítésen túlra bámult, és néha belekortyolt a forró kávéjába. – Gondolkodtam is rajta, ezek minek jöttek ki. Lehet, hogy hallották a csörömpölést, vagy nem tudnak úgy aludni, hogy bevilágítunk a szobába, nem tudom.
    Egy kicsit csend volt, de aztán szinte egyszerre álltunk fel, és lerakva az italokat elindultunk a kerítés felé. A terasz korlátjáról mintha lógott volna valami. Talán törölköző, vagy felmosórongy. Egész bensőnket átjárta a késztetés, és drukkolni kezdtünk, konyharuha legyen. Idegszálainkat lefagyasztotta bármi másra gondolni, ahogy közeledtünk, hiába kezdett egyre kevésbé hasonlítani felmosórongyhoz, valahol a tudatunk már küzdött a tény ellen, és nem akarta, hogy felismerjük mit is látunk. Én nem kívánom senkinek, hogy fényes nappal érje utol a lidérces rettegés, mert az a felfoghatatlan félelem legfelsőbb foka. Lábunk a földbe gyökerezett, és csak bámultuk elszorult torokkal a szomszéd korlátjáról lógó véres ruhacafatot. A lélegzetünk is elállt mikor észrevettük, hogy a terasz alját elborítja a száradó vér. Béla rögtön a szája elé tette a kezét, én meg öklendezni kezdtem. Nem csak valami apró tócsa volt az, és abból egy hosszú csík vezetett a házba. Nem jött föl semmi belőlem, de leültem a sokkhatástól. Béla elfordult.
    – Hívnunk kell a rendőrséget. – Mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
    – Hát arra kíváncsi leszek, mit mondasz nekik.
    – Nem láttunk semmit.
    – Persze. És te törted be az ablakot részegen.
    – Felfogtad, hogy lehettünk volna mi is?
    Én csak két tenyerem közé fogtam a fejem és igyekeztem azon gondolkodni, hogyan vethetnénk ennek véget. Mi lehet a módja annak, hogy felkutassuk és elpusztítsuk ezeket a valamiket. Már egyre kevésbé érdekelt kik voltak meg miért, meg hogyan éltek eddig. Aztán hatalmasakat kezdett dobbanni a szívem, néha mintha ki is hagyott volna. A kert felé fordítottam a fejem.
    – És te felfogtad, hogy ez a valami lehet akár a pincémben is?
    De ezt Béla már nem hallotta, addigra már a telefonnál volt.

-> Folytatás

Dunaföldvár, 2014. november 9.

A bejegyzés trackback címe:

https://molnarkristof.blog.hu/api/trackback/id/tr336917509

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.