Molnár Kristóf

-> PINCE 6

2014. november 16. - Molnár Kristóf

<- Előzmények

    Amíg a rendőrök nem érkeztek meg, halálfélelemtől rettegve, kidülledt szemekkel meredtünk a szomszéd teraszra, torkunkat hatalmas gombóc zárta el a szavak elől. Egyik cigarettát szívtuk a másik után, gyomrunk kavargott, és nem tudtunk se ülni se állni igazán. Mikor végre megállt a járőr kocsi a ház előtt, szédelegve mentünk ki az utcára, és szinte húztuk be magunkkal a két egyenruhást, hogy nézzék meg miről is beszélünk. Elkerekedett szemekkel nézték egy ideig a vörös tócsát, meg a rongyot a korláton, majd az egyik átküldte a másikat, hogy próbáljon meg becsengetni a szomszédba, hátha van valaki odaát. Ekkor aztán tolla végét állához kocogtatva a kerítéshez közelebb sétált, és alaposan szemügyre vette a helyszínt. Jegyzetelgetett a füzetébe valamit, és visszasétálva hozzánk, kikérdezett minket. Kik vagyunk, mióta vagyunk itthon, mikor vettük észre, hogyan vettük észre, miért gyanakodunk gyilkosságra, van e gyanúsítottunk, illetve, hogy végig együtt voltunk, vagy valamelyikünk esetleg elhagyhatta-e rövidebb időre a házat. Megbeszélés nélkül is úgy gondoltuk Bélával, hogy kihagyjuk sejtéseinket a pincében lapuló alakokról, majd derítsék ki ők, hogy ki vagy mi volt az, aki ezt a pusztítást véghezvitte, így annyit mondtunk csak el, hogy bizony mi már tegnap óta itthon vagyunk, nem hagytuk el a házat, régi cimborák vagyunk, akik ritkán találkoznak, és bizony mivel ráérünk, hosszúra terveztük a találkozót. Csak ugye arra nem számíthattunk, hogy egyik délelőtt ez a kép fogad minket. Karlendítéssel a szomszéd terasza felé mutattam, aztán meg a folyosóra, ahonnan mindezt észrevettük.
    – Ha jól értem, akkor már két napja isznak? – Kérdezett vissza a biztos úr.
    – Magának ez maradt meg az egészből? – Döbbent meg Béla. – Mi köze van ennek az esethez?
    Mint kiderült igen is sok köze van hozzá, ugyanis az sem mindegy, hogy a szemtanúk mennyire megbízhatók, illetve milyen állapotban láttak, vagy véltek látni bármilyen bűncselekményt, vagy arra utaló magatartást. Visszatért a kollégája, és félrevonultak tárgyalni. annyit hallottunk, hogy nagy valószínűséggel nincs senki otthon, és beszólt rádión, hogy mi a helyzet. Erre azt felelte az, akivel eddig beszélgettünk, hogy nem is biztos, hogy erre szükség lesz, és bíztatta a másikat, hogy csak menjen közelebb és vegye ő is alaposan szemügyre a dolgot. Amíg az a kerítésig belesétált a kissé elvadult örökzöld ágyásba, addig ő visszajött hozzánk.
    – Szóval akkor hol is tartottunk? – Felváltva nézett egyikünkről a másikra, majd belepillantva a jegyzeteibe folytatta. – Igen, tudom már. Tehát akkor egyikük sem hallott kiáltást vagy sikítást?
    Megráztuk a fejünket, ő aprókat bólogatott.
    – És mikor is volt mindez?
    Nem tudtuk megmondani, bevallottuk, hogy nem néztük az órát, így csak hozzávetőlegesen tippeltünk egy időintervallumot, hajnal kettő és három között. Ott álltunk az udvaron továbbra is, míg rengeteg kérdést feltett, hogy tisztázzuk, a társa pedig kiment a kocsihoz. Eszünkbe sem jutott, hogy behívjuk, vagy hellyel kínáljuk akár a folyosón, az ügy egészen lefoglalt minket, nem értettük azt sem, miért nem másztak már át a kerítésen, hogy körülnézzenek. Persze biztos a szabályosság követelte meg, illetve ehhez külön csapat szakértőre lett volna még szükség. Egyszer csak meg érkezett még egy rendőrautó, és két kolléga mellől kiszállt a szomszéd Lajos bácsi. Akkor kerekedtek le igazán csak a szemeim. Valójában a megkönnyebbülés, és a döbbent kíváncsiság kerített hatalmába. Ha nem az ő vére folyt, akkor kié? Mentünk is volna mindannyian az utcára, de a biztos úr megkért minket, hogy maradjunk. Úgyhogy tanácstalanul ácsorogtunk a kapun belül, és néztük, ahogy Lajos bácsit négy rendőr közrefogja, és elindulnak a háza felé. Béla is kérdőn nézett rám széttárta a karjait, de nem tudtam neki mit mondani. Visszamentünk a kerítés közelébe az udvarra, rágyújtottunk, és vártuk a tulajt a rend őreivel felbukkanni a teraszon. Ami eztán következett, az számunkra a teljes megsemmisülés volt.
    Kiderült ugyanis minden, és a megoldás cseppet sem volt gyilkosság, se rejtélyes eset. Lajos bácsi már nevetve érkezett a mosolygó rendőri társasággal a teraszra, és mutatta végig, hogy mit szenvedtek egy ajándék hordóval. Egyik rokonával ünnepeltek az este, és tőle kapott egy kisebb fajta hordót, amit csapra is vertek. A bikavérnél is sötétebb száraz vörösbor különlegességet igazán remek nedűnek találták, ám a második pohár után észrevették, hogy bizony szivárog. Mielőtt az egész nappalit eláztatta volna a soha ki nem mosható lé, sietve kicipelték a teraszra, ahol véletlenül kicsúszott a kezéből az egyik fele, és bizony csúnyán végigrepedt a hordó. Próbálták egy pólóval betömni a rést, az elszakadt, ráadásul semmi haszna sem volt, a bornak a fele, ha nem több, legnagyobb sajnálatára bizony kifolyt a földre. Egész reggelig ott hevert a hordó a teraszon, amit aztán ébredés után elvittek a présházba, hogy megmentsék belőle, ami menthető. A rokon már elutazott, ő pedig a szőlőben tevékenykedett mikor érte jöttek a rendőrök. A rendőr, aki minket alaposan kikérdezett, a társaival együtt néha lenéző pillantásokat vetett ránk, mi pedig ott álltunk lesújtva egy darabig, majd bezárva az ajtót bevonultunk a házba.
Nem tudtuk, hogy sírjunk vagy nevessünk. Egészen biztosak voltunk benne, hogy ezek után egyetlen szavunkat sem hiszi majd el senki, ha valaha is sor kerül arra, hogy szóba kell hozni a pincéből kiszabadult négy szörnyet. Fel-alá sétáltunk a konyhában, hadonásztunk felháborodva, hitetlenkedve kiabáltunk teljes tanácstalanságban, és ittuk a maradék söröket meg a pálinkát.
    – Majd’ tíz éven keresztül igyekeztem elfelejteni, és erre tessék! Most meg betör az egyik az ajtómon, persze, hogy mindenhol véres cafatokat vélek látni! – Mérgelődtem.
    – Mindent megtettem, hogy ne kelljen ezzel szembenéznem, elköltöztem, nem is akartam többet hallani a dologról, próbáltam úgy tenni, mintha csak egy rossz álom lett volna, de minden egyes éjjel visszatért, bármi neszt hallottam a sötét utcákon, vagy a lakásban. – Fogta a fejét Béla. – Ki hinne nekünk? Ki segítene kideríteni, hogy mi az, amivel szembe kell néznünk?
    – Most már ez az egész nem csak egy kósza álom az éj feketeségében, hanem kézzelfogható, idegőrlő rettegés! Szerintem azonnal bevágnának minket a bolondok házába, ha előjönnénk a történtekkel. – Forgattam a szemeimet. – Valahogy mégis csak igazolnunk kellene a valódiságukat!
    – És azt mégis hogyan képzeled? – Szegezte nekem a kérdést az asztal felett Béla. – Talán az elmosódott lábnyomok alapján, amik a pincében vannak?
    Összenéztünk egy pillanatnyi csendben.
    – Ez nem is hangzik olyan rossz ötletnek. – Mutattam rá.
    – Hát dehogynem! Gondolj csak bele! Két részeges, akik ki akarnak tűnni a tömegből, és a meséjüket akarják beetetni a néppel, képesek még ilyen vad dolgokra is, mint a lábnyomhamisítás! Szerinted a jetit hányan veszik komolyan? Pedig az is hagyott maga után lábnyomot, nem is egyet!
    Válaszul csak feldobtam mindkét karomat, és elkezdtem egy helyben forgolódni a dühtől és a tehetetlenségtől. Alighanem még toporzékolni is kezdtem, meg majdnem visítani, mikor Béla átnyújtott nekem egy pohárka pálinkát.
    – Hajtsd le és nyugodj meg!
    Ahogy ledöntöttem az italt, a pohár kiesett a kezemből, arcom eltorzult, és a számon kellett levegőt vennem, hogy valami kiszellőztesse a szörnyű ízt. Abban a pillanatban nem esett egyáltalán jól a forró torokmaró. Rá is gyújtottam sietve egy cigarettára, ám nem sokat használt a füstje. Igyekeztem nagyokat lélegezni, de a megnyugvás csak nem jött. Egész testemben görcsösen remegtem, a hűtetlen sört pedig majdnem visszaöklendeztem az első pár korty után. Letéve a poharat belezuhantam egy székbe, és a szürkén gomolygó füstöt néztem a konyhában. Képtelen voltam bármire is gondolni.
    – Össze kell szednünk magunkat, és tenni kell valamit. – Mondta Béla határozottan. Ott állt velem szemben az asztal túloldalán, keresztbe tett karokkal, és kibámult az ablakon. – Ezt már csak mi magunk deríthetjük ki és oldhatjuk meg.
    – Ó igen? És hogyan?
    – Először is, nézzünk utána a ház történelmének. A könyvtárban, vagy ha kell, akkor az irattárban.
    – Hát azt már csak holnap. – Szögeztem le. Béla rám nézett és bólintott, hogy igen, holnap, ő sem gondolta másképp, aztán belekortyolt a sörébe és leült ő is. Innentől kezdve csöndben iszogattunk a fejfájós feledésig és néha felkuncogtunk kínosan, ha eszünkbe jutott a hordó meg a szomszéd esete.
    – Hogy leseggeltél – Hozta fel. –, mikor megláttad mennyi bor ment kárba. – Felröhögtünk.
    Az éjjelt a konyha melletti helységben töltöttük el, valaha az volt a gyerekszobánk, régen ott írogattam az ablak alatt. Biztonságos kis zugnak tűnt, összekuporodtunk az ágyon a sarokban, és aludtunk egy nagyot. Annyira nem voltunk képben, hogy semmilyen fenyegetettség vagy veszély nem érdekelt minket. Égett a villany, és mi kábultan durmoltunk a pokrócok alatt.

-> Folytatás

Dunaföldvár, 2014. november 9.

A bejegyzés trackback címe:

https://molnarkristof.blog.hu/api/trackback/id/tr616953325

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.