Molnár Kristóf

Temetőkert

2019. május 08. - Molnár Kristóf

     - A Művész Úr fiához van szerencsém? - szólíltottam meg egy régen látott, igen távoli rokont a temetőben. Felém fordult, bólintott, megállt. Odaérve hozzá kezet nyújtottam. - Talán emlékszel, negyvenöt évvel ezelőttről, apád születésnapján, összeöntöttük mindenki piáját, amíg nem figyeltek.
     Csillogó szemmel, felismerve, örvendezve üdvözölt. Megegyeztünk, mindenki jól van.
     - Ne viccelj! Hogyan is felejthetném! - tette hozzá, majd némi nevetés után elkomorodott. - Nem tudom hallottad-e, tavaly elhunyt ő is.
     - Sajnálom, részvétem. Ha már itt járok, meglátogatnám a sírját.
     - Tarts velem - ajánlotta fel.
     - Végül szép síremléket kapott? Amilyenre mindig vágyott?
     - Ó, annál sokkal szebbet! - mosolygott büszkén, ezzel kíváncsivá tett.
     - Kivel készíttetted?
     - Én magam csináltam! - felelte teljes örömmel. Meglepődtem, ám mielőtt bármit mondhattam volna, megállt. - Itt vagyunk. A családi sírhely.
      Egy kiskertre mutatott, ahol állt két gyümölcsfa, köztük egy hatalmas ribizlibokor, bal szélen egy pad, szemben vele kerítése futott a paradicsom meg a paprika, töveik mellett hagymaszárak. Megdöbbenve álltam ott, tekintetem sírkövet, szobrot keresett, kérdeztem is tőle, melyik az a környéken.
     - Ott van a bokor mögött?
     - Nem, a fák alatt van. Nézd csak meg.
     Lapos, aranyozott vésetű, csillogó márványkő emlékmű helyett egy fél öklömnyi, homokszínekben sávos, egyszerű folyami kavics bújt a fűben. Lehajolva, közelebbről megnézve, láttam, alig olvasható fekete karcolatban, a Művész Úr nevét és alatta idézőjelben két évszámot. Szinte felháborodva és meghökkenve álltam fel. Micsoda tiszteletlenség ennyire becsülni egy ismert ember utolsó akaratát!
     - Nem túlzás ez egy kicsit?
     Ő visszakérdezett, szinte azonnal, színpadiasan egy fedlapos síremlékre mutatva. - Nem túlzás ez egy kicsit?
     Felzaklatva magam, otthagytam köszönés nélkül, és elképedve elindultam kifelé a temetőből. Még a szó is bennragadt a torkomban, szinte forrt bennem a düh. Mire eljutva a kijáratig elhaladtam több száz, kővázában vágott virágokkal díszített, aranyvésetes sír mellett, valami megváltozott bennem.
     Visszapillantva magam előtt láttam mindegyik helyén egy kiskertet, ahol egymást érik a gyümölcsfák, fut a paradicsom, vagy éppen a tök és lugasra kapaszkodik a szőlő. Ehelyett mi a szeretteinket koporsóban temetjük el, véletlenül se kerüljön vissza a teste mihamarabb a körforgásba és felette se nőjön ki semmi, lefedjük a földet kövekkel, hogy majd hervadó növényeket cserélgetve rajta az elmúlásról elmélkedhessünk. Olyan önzőek vagyunk, hogy nekünk így maradjon meg mindörökké. Aznapra torkomban maradt ez a fojtogató érzés.

 

Dunaföldvár, 2019. április 27.

2140

     A kislány papucsa alatt apró kavicsok csikorogtak, tétován megállt és lehajolt, hogy közelebbről szemügyre vegye őket. Mind hófehéren ragyogott a szikrázó napsütésben és sima felületük érintésért könyörgött. Ahogy ámuldozva közéjük túrt, felemelt párat, ujjai közt vígan kergetőztek a gömbölyded formák. Ilyesmit eddig még nem tapasztalt.
    
Éles hangra lett figyelmes, mely gyorsan abbamaradt, kíváncsian kereste forrását. Körbetekintett a téren, semmibe nyúló kőoszlopok közt, egy halom törmelék mögül, reszkető szőrös fület pillantott meg. Szíve hatalmasat dobbant, ahogy a lény, akinek láthatóan egész fejét rövid szőr borította, hatalmas szemekkel kihajolt fedezéke mögül és ránézett.
    
A kislány ijedtében elejtette a kavicsokat, ahogy az ismeretlen előóvakodott és megindult feléje. Elkerekedett szemekkel figyelte annak lábfejét, mely éles karmokat rejtett és ezzel együtt is hangtalanul közelítette meg. Arca ugyan hasonlított az emberére, ám hosszabb-rövidebb, antennaszerű szőrök borították, füle pedig a feje tetején, mint valami vitorla, vagy lokátor, jobbra-balra mozgott. Száját kinyitva ismét éles sivító hangot hallatott, és kivillantotta tőrszerű fogait.
    
A kislány előbb fenékre esett, majd reszketve és lassan próbált felállni. A lény teste is csupa szőr volt, és ahogy teljes egészében meglátta, még jobban megdöbbent, testét zsigeri félelem járta át. Látva ezt, az ismeretlen felbátorodott, nyújtózott egyet, ásított, és nagyra nyílt szemekkel, könnyed léptekkel felé vette az irányt. Ő kiegyenesedett, és ekkor tudatosult benne, hogy az idegennél sokkal nagyobb. Minden érzéke azt jelezte, hogy ennek ellenére nagy veszélyben forog. Óvatosan hátrálni kezdett.
    
Vetett egy gyors pillantást maga mögé, és szépen fellépdelt azon a pár fok lépcsőn, mely ide vezette. A lény eközben ruganyos léptekkel, mégis komótosan és szinte játékosan közeledett, még csak nem is egyenesen, de inkább félkörívben és le nem vette róla a szemét. A kislány egyre szaporábban vette a levegőt, és arra gondolt, bele kellene csalnia az ismeretlent a medencébe, ami rögtön mögötte van, hátha nyer vele egy kis időt, ugyanis ösztönösen úgy érezte, hogy a lény, ha kell, rendkívül gyors tud lenni.
    
Ám zaklatottságában nem tekintett hátra, és óvatlanul lépve ő maga csúszott bele a vízbe. Riadalmát fokozta, hogy a medencében is mozgást észlelt. Nem volt egyedül. Sok apró, színes, lapos és nyálkás valami ért a bőréhez, amikről el sem tudta képzelni, micsodák, csapkodni és sikítozni kezdett, úgy félt, ahogy még soha semmitől. A halovány szobában teljes testében reszketve és leizzadva felült és önkívületben rikoltozott.
    
Az ajtóban az apja tűnt fel, azonnal odarohant hozzá és szorosan magához ölelte. A kislány bőgni kezdett, patakokban folyt arcán a könny, nyelni sem tudott percekig, míg apja csitítgatta, ringatta. Emlékeztette a kislányt arra, hogy csak álmodott, a fejében lévő neuronok információmorzsákat és emléktöredékeket kevernek össze, felidézik azt amitől a legjobban tart, hogy felkészítsék egy esetleges valódi krízisre. Megsimogatta a fejét, és visszafektette az ágyra. A kislány nagy szemekkel nézett rá, és miután elmúlt az ijedtsége, igyekezett megfogalmazni a látottakat.
    
– Apu, megint arról álmodtam, arról a szőrös valamiről. Előbújt a kövek mögül, felém jött. Négy lába volt! Alig ért a térdemig, mégis félelmetesnek tűnt. Hatalmas karmai voltak és éles fogai. Menekültem előle, aztán beleestem egy medencébe, ahol meg sok apró, színes, nyálkás valami ért hozzám.
    
– Minden rendben, kislányom – mosolygott a férfi. – Biztos az újonnan tanultak izgattak így fel. De tudod, nincs rajtunk, embereken kívül más élőlény sehol már e Földön. Minden állat kihalt még a nagyapám idejében. Nem bánthatnak soha, meg sem betegíthetnek. Ők már nem léteznek, nem kell félned. Nyugodtan alhatsz, csak mi vagyunk itt.

 

Dunaföldvár, 2019. január 23.