– Most mit ordít, talán nem érte meg? – hallatszott a fal túloldaláról némi artikulálatlan kiáltással együtt. Bár még éppen csak megérkeztek, a láncon vezetett rab megtorpant és gyorsan az őt kísérő őrre nézett.
– Hova hozott engem? – kérdezte megilletődötten.
– Itt zajlik az ítélet-végrehajtás – felelte egykedvűen az.
Nyílott az ajtó és kivezettek egy meggyötört tekintetű fogvatartottat, aki fájdalomtól eltorzult arccal mellkasához szorította bepólyázott jobb kezét.
– Egy ideig ne tessék nyúlkálni semmihez! – szólt utána egy fehér köpenyes fickó az ajtóból. Az újonnan érkezőkre pillantott, és intett, hogy menjenek be.
– Magának mi lesz? Kéz vagy láb?
– Láb. – Válaszolta az őr.
A rab hirtelen egy szót sem tudott kinyögni, mikor meglátta a kis fehér orvosi szobában a különböző fogókat, vaságyat és szíjakat.
– És, hol jártunk, ahol nem kellett volna? – kérdezte a fehér köpenyes férfi. Rajta kívül még ketten voltak a helyiségben. Kérdezték a rab nevét, megkezdődött az adategyeztetés, itt kiderült, távolságtartási végzést nem tartotta be, erőszakoskodott, fenyegetőzött, a nyílt utcán falhoz szorította egykori barátnőjét. Eztán elkezdték leszíjazni az ágyhoz, és a fogvatartott elkezdett remegni és reszketni a félelemtől.
– Most az lesz – magyarázta a fehér köpenyes férfi a rabnak –, hogy lábat kellene választani, jobb, vagy bal?
– Micsoda? Ezt nem teheti velem! – fakadt ki a fogvatartottból, mire a vállára tette az őr a kezeit, a fehér köpenyes pedig nyugodt hangon folytatta.
– Gondolom a volt párja is ezt mondta magának, aztán hallgatott-e rá? Na, melyik?
A megszeppent rab csak annyit mondott, bal, és erre lefogták a jobb lábát.
– Mondtam, hogy bal! – riadt meg.
– Az majd ép marad. Jó választás! – mosolygott rá az egyik orvos.
A fogvatartotton elkezdett eluralkodni a pánik. Valami fura sínbe tették térdtől bokáig a lábát, majd egy forgó kallantyúval elkezdték hajlítani.
– Altatni nem is fognak? – kérdezte a rab, a szíve egyre hevesebben zakatolt. A többiek csak mosolyogtak ezen a felvetésen, éppen csak fel nem kacagott valamelyikük.
– Mit nem értett azon a távolságtartási határozaton, mondja már meg! – A fehér köpenyes férfi egészen közel hajolt a megriadt szenvedőhöz, aki rögtön dühbe gurult.
– Nekem aztán ne mondja meg senki, mikor beszélhetek a…
Ekkor hallatszott az első halk reccsenés, amitől a beszélő szava elakadt majd a szeme kiguvadt, ahogy több roppanás követte.
Amíg a rab torkaszakadtából ordított, a lábát gyorsan megröntgenezték egy kisebb készülékkel, majd elkezdték kiszabadítani és rendes, egyenes sínbe tenni, körbe bepólyázni.
Végül a fehér köpenyes szólt rá.
– Hagyja abba, hallja!? Csak simán NEM KELLETT VOLNA ODAMENNI! Ez mind elkerülhető lett volna, volt lehetőség továbblépni! Lehet ezen gondolkodni gyógyulás közben.
A fogvatartott fancsali képet vágva vinnyogott, zilált, majd ahogy feloldották a szíjakat, lassan feltápászkodhatott az ágyról aztán gyorsan két mankót toltak a vállai alá.
Ahogy az őr kísérte ki a fájdalomtól ködös tekintetű botokra támaszkodó rabot, a fehér köpenyes férfi utánuk szólt.
– Aztán ne tessék lábatlankodni az utcán, most csak feküdjön otthon!
Dunaföldvár, 2026. szeptember 14.