Egymás szemébe néztek, és olyan érzés volt, mintha a tükörben önmaguk tekintetét figyelnék. Idegenek, és mégis egészen egyek. Ha egy üzletben kóboroltak külön, több szem többet lát alapon, illetve a ruhaosztályon is, ki-ki a maga részén, csak fel-felpillantottak, hol van a másik. Kellemesen biztonságos érzést nyújtott a tudat, hogy nincsenek egyedül. És aztán már kifelé ismét összeért a kezük. Bizsergett és feltöltötte őket a másik érintése. Sokszor csak szó nélkül egymásra néztek és elmosolyodtak.
    Gyakran váltottak rövid csókokat, illetve váratlanul meg-meglepték a másikat puszikkal. egész lényüket eltöltötte az a hihetetlen érzés, amiről sokat olvastak, hallottak, de valójában maguk sem hitték el eddig, hogy létezik. Nem voltak meg egymás nélkül, ám finom távolságot tudtak tartani, ha egyik nem kívánta a másik társaságát. Ez persze nem tartott sokáig, előbb utóbb úgyis egymás karjaiban pihentek az ágyon, és hosszasan filozofáltak.
    Mégis, miről lehet beszélgetni minden áldott nap olyasvalakivel, akivel amúgy is szinte mindig együtt van az ember? Természetesen mindenről. Óvatosan bántak a kósza gondolatokkal, sutyorogtak a homályból kilépő, egyre inkább megvalósuló jövőről. És ha nem is egyeztek meg néha, vagy nem értettek egyet, mindig találtak kompromisszumot, átfedő megoldást.
    Vajon tarthat ez örökké? Vagy múló érzés? Elmúlhat-e valaha is a másik fontossága? Ha ez szóba is jött, csak arra jutottak, bizony senkiért az ég egy adta világon nem adnák a másikat. Ha nem is mindig könnyű az élet, együtt hamarabb megküzdenek az akadályokkal, ezt tudták. Bármilyen probléma is jön elébük, megoldják, túlélik, kéz a kézben. Hogy aztán annak leküzdése után újból mosolyogva nevethessenek, egymás vállára dőlhessenek, feltöltsék a másikat energiával.
    Gyakran felmerült a kérdés, hogyan is tudtak eddig egymás nélkül élni?

Székesfehérvár, 2014. szeptember 21.