Ahogy a nemzet összefogása nemzetség, az itteni sok szemét már szemétség.

Szedelőzködjünk.

Nem arra gondolok, hogy el kéne költözni, hanem fel kellene szedni magunk után a szemetet. Elsősorban pedig az volna az igazán jó, ha el sem dobnánk. És most ezt egészen komolyan gondoljuk végig. Te elnyomod a csikket Édesanyád szőnyegén? Vagy a saját szekrényed mögé dobálod a morzsával teli uzsonnás zacskót meg az összetaposott sörös dobozt? Nem? Akkor azt gondolod netán, hogy ha kimégy a házból, akkor ott már lehet? Ha hazaszeretet van, abba az is beletartozik, hogy nem teszed tönkre e hon értékeit. Az egész bolygó az otthonunk, és úgy kell rá vigyázni, ahogy ő vigyáz ránk.

A természetet nem azért kell megvédeni, mert ártatlan, gyenge, vagy tehetetlen, hanem azért, mert a részei vagyunk, és ő is megvéd minket. Különben miért adna gyümölcsöket, meg gyógynövényeket szinte minden betegségre? Valaki egyszer felhozta, hogy valójában a gyógyszerek gyógyítanak, ő nem hisz a „homeopátiában”. Ó igen? — Kérdeztem vissza. — És vajon a hatóanyagot nem növényekből nyerik? Ezzel le is zártuk a beszélgetést.

A természet lát el levegővel, tiszta vízzel, élelemmel. Ahelyett, hogy eldobod a műanyag palackot, edd meg inkább. Mert ha így folytatjuk, ez marad. Ha látszólag el is bomlik, csak apró darabokra hullik, és sok kicsi műanyag morzsa lesz, ami soha, de soha nem esik szét alkotóelemeire. Ezt fogjuk inni, meg enni. Jó étvágyat.

Ahogy az ember rendet rak a házibuli után, felszedi a maradványokat, elpakol, úgy kell nekünk most a parton végigmenni, és eltüntetni minden szemetet. Ez a mi városunk, a mi otthonunk! Bánjunk vele ehhez méltón!

Dunaföldvár, 2015. augusztus 6.