– Mondtam, hogy ne egyél abból a bogyóból, mert mérgező! – Magyaráztam a barátomnak, aki erre csak fájdalmas grimasszal válaszolt. Tehetetlenségemben és csalódottságomban elvesztettem a dühöt is, vagy bármi érzelmi reakciót. – Azt is mondtam, hogy nagyobb adagban halálos, ugye?
     Bólintott. Szomorú tekintettel bámult rám, arca beesett, foltos, elszíneződött. Mint aki belülről rohad. Arcát élesen keretezte a hófehér kórházi párna. A szívem belefacsarodott a látványba. Belegondolni is fájt, hogy erről a külföldi kalandról egyedül térek haza.
     – Túl finom. Mennyei az íze, olyan, amilyet még soha sem éreztem – mondta halkan. – Nagyon csábító az illata is, hiába figyelmeztettél, hogy kerüljem, gondoltam egy falatba nem halok bele. Mit nekem egy kis mérgezés, a kíváncsiság erősebb volt. Éppen csak megnyaltam, és egy aprót haraptam belé.
     – Igen, ekkor is mondtam, hogy hagyd abba, ne egyél többet – tettem hozzá.
     Sóhajtott, tekintetét a plafonra szegezte, és áhítattal mesélni kezdett.
     – Az az íz, páratlan! Mintha álmaid és vágyaid egyszerre teljesülnének, mintha a nyelveden keresztül élveznél. – A szemei ragyogni kezdtek, átszellemülve folytatta. Mintha isteni látomásáról mesélne egy próféta. – Szétáradt bennem a világ boldogsága, az univerzum öröme, a szájpadlásomon át, a nyelvem megolvadt, az összes ízlelőbimbóm sikoltozott a gyönyörtől és tudtam, hogy meg kell ennem, nem lesz elég az az egy falat. Olyan szenzációs robbanás-szerű extázist nyújtott, hogy minden tagom beleremegett a gyönyörbe. Semmihez sem fogható érzés.
     Kínosan felkuncogtam, rámnézett.
     – Pár másodpercig úgy remegtél, mint akinek epilepsziás rohama van – emlékeztettem –, aztán meg két marokkal kezdted a szádba tömni, és áradoztál, csak éppen semmit sem lehetett érteni belőle, mert úgy faltad azt a mérget, mintha muszáj volna – dorgáltam, erre ő felkacagott.
     – Ha tudnád! Egyetlen pillanat alatt több boldogságot és örömöt éreztem, mint amennyire valaha is számíthattam. És te kivetted a kezemből, nehogy jól érezzem magam!
     A döbbenettől a torkomon akadt a szó.
     – Már nem azért, de úgy kellett kiráncigálni az erdőből, míg te remegtél meg kuncogtál – szólaltam meg némi csend után –, aztán húzhattalak az útig, mert igen hamar elvesztetted az eszméleted. Még jó, hogy egy helyi motoros meglátott minket. Ahogy a bogyókra és rád mutattam, már hívta is a mentőket.
     A kettőnk közti némaság hosszúra nyúlt. Néztem, ahogy szenved, összeszorított foggal tűri a testét maró kínt, meg-megrándul. Üresnek éreztem magam, mint akit belülről kivájtak egy kicsorbult kanállal.
     – Azt mondták az orvosok, nem éled túl. Már három szem is halálos. – mondtam halkan. Rémült volt a tekintete.
     – Kérhetek tőled valamit? Tudod, utolsó kívánságként – suttogta. Bólintottam. – Hoznál még belőle?
     A tekintete könyörgött, és olyan grimaszt vágott, mint aki mindjárt elsírja magát. Belőlem akkor tört fel minden fájdalom.

Dunaföldvár, 2019. december 16.