- A Művész Úr fiához van szerencsém? - szólítottam meg egy régen látott, igen távoli rokont a temetőben. Felém fordult, bólintott, megállt. Odaérve hozzá kezet nyújtottam. - Talán emlékszel, negyvenöt évvel ezelőttről, apád születésnapján, összeöntöttük mindenki piáját, amíg nem figyeltek.
     Csillogó szemmel, felismerve, örvendezve üdvözölt. Megegyeztünk, mindenki jól van.
     - Ne viccelj! Hogyan is felejthetném! - tette hozzá, majd némi nevetés után elkomorodott. - Nem tudom hallottad-e, tavaly elhunyt ő is.
     - Sajnálom, részvétem. Ha már itt járok, meglátogatnám a sírját.
     - Tarts velem - ajánlotta fel.
     - Végül szép síremléket kapott? Amilyenre mindig vágyott?
     - Ó, annál sokkal szebbet! - mosolygott büszkén, ezzel kíváncsivá tett.
     - Kivel készíttetted?
     - Én magam csináltam! - felelte teljes örömmel. Meglepődtem, ám mielőtt bármit mondhattam volna, megállt. - Itt vagyunk. A családi sírhely.
      Egy kiskertre mutatott, ahol állt két gyümölcsfa, köztük egy hatalmas ribizlibokor, bal szélen egy pad, szemben vele kerítése futott a paradicsom meg a paprika, töveik mellett hagymaszárak. Megdöbbenve álltam ott, tekintetem sírkövet, szobrot keresett, kérdeztem is tőle, melyik az a környéken.
     - Ott van a bokor mögött?
     - Nem, a fák alatt van. Nézd csak meg.
     Lapos, aranyozott vésetű, csillogó márványkő emlékmű helyett egy fél öklömnyi, homokszínekben sávos, egyszerű folyami kavics bújt a fűben. Lehajolva, közelebbről megnézve, láttam, alig olvasható fekete karcolatban, a Művész Úr nevét és alatta idézőjelben két évszámot. Szinte felháborodva és meghökkenve álltam fel. Micsoda tiszteletlenség ennyire becsülni egy ismert ember utolsó akaratát!
     - Nem túlzás ez egy kicsit?
     Ő visszakérdezett, szinte azonnal, színpadiasan egy fedlapos síremlékre mutatva. - Nem túlzás ez egy kicsit?
     Felzaklatva magam, otthagytam köszönés nélkül, és elképedve elindultam kifelé a temetőből. Még a szó is bennragadt a torkomban, szinte forrt bennem a düh. Mire eljutva a kijáratig elhaladtam több száz, kővázában vágott virágokkal díszített, aranyvésetes sír mellett, valami megváltozott bennem.
     Visszapillantva magam előtt láttam mindegyik helyén egy kiskertet, ahol egymást érik a gyümölcsfák, fut a paradicsom, vagy éppen a tök és lugasra kapaszkodik a szőlő. Ehelyett mi a szeretteinket koporsóban temetjük el, véletlenül se kerüljön vissza a teste mihamarabb a körforgásba és felette se nőjön ki semmi, lefedjük a földet kövekkel, hogy majd hervadó növényeket cserélgetve rajta az elmúlásról elmélkedhessünk. Olyan önzőek vagyunk, hogy nekünk így maradjon meg mindörökké. Aznapra torkomban maradt ez a fojtogató érzés.

Dunaföldvár, 2019. április 27.