Miért gondolják a pincérek, hogy nekik köteles vagy plusz pénzt adni?

Számoljunk.

Neves helyen, melyet épp nem kívánok megnevezni, igen nagy az idegenforgalom. Külföldiek jönnek főleg, egy marék magyart alig látni. Hullámzóan ellepik a környéket, minden étterem és kocsma sarka tele van velük, itt nem csodálkozik senki, hogy nem is a vendéget látják, hanem a pénzt a zsebükben. Vagyis meglehet, egyedül én csodálkoztam ezen. A pohár víz ingyen van, ha szimpatikus vagy, amúgy pedig kettő deciliter négyszáz kemény magyar forintba kerül, aperitif, nem ettél még semmit, nyolcszáz forint két személyre.

Rendben, itt mindenhol ez van, kikerülhetetlen. A felszolgálók lejárják a lábukat, három nyelven dadognak, azt se tudják néha, melyik asztalhoz milyen nyelven kell szólni elsőre. Tényleg, mondhatni kemény munkának, de hát ezt tanulták, elvállalták, csinálják, ezért kapják a fizetést. És legtöbbjük vérig sértődik, ha semmit, vagy csak nagyon kevés borravalót adsz. De kérdem én, miért is kellene nekem ezt a plusz tíz százalék szervízdíjat mosolyogva hozzácsapnom?

Talán az acélszerkezeti munkásnak az öntőben, aki mérges gázok és életveszély mellett dolgozik, annak is adsz teljesítmény függvényében, igaz? A bolti eladó rendre nem fogadja el, pedig kedves és segítőkész, öröm nála vásárolni. Az útburkolónak, aki szintén az életét veszélyezteti, hogy célba juthass, és sokszor ki sem fizetik, annak is adsz? A péknek a ropogós kenyérét, amit a polcról leemelsz, a magasfeszültségű villanyszerelőnek, aki áramkimaradás után helyrehozza a rendszert, hogy feltölthesd a telefonodat, vagy megnézhesd a filmet, annak is adsz?

Dunaföldvár, 2015. augusztus 1.