Avagy a türelmetlen szobaegér hívatlanul betoppan.

Beestem.

Kegyetlen csendes este lett, azt mondták ráérnek. Benyitok, házibuli. A társaság egyik fele ismeretlen. Ami nem azt jelenti, hogy nem rendelkeznek ismeretekkel, csak azt, hogy még nem találkoztam velük ezelőtt. A hangulat lassan oldódásnak indult, lángok csaptak fel a rácsok alól. Készült a kolbász, a virsli, a szalonna, szénbundával takarva. A kutya csak lesett, de nem kunyerált. Tartotta magát. Legtöbbet az asztal alatt.

Sokáig szótlanul figyeltem az eseményeket. Aztán nem volt mit tenni, mint enni. Kutya pajtás unatkozott, labdát hozott mindenkinek sorba. Ki messzire, ki csak arrébb dobta. Lelkesedésében aztán átrepült a kerítésen. Nem az eb. Ő bosszúból kihantolt egy döglött tyúkot a kert végében, ha már a kedvenc játékát nem találta.

Bár úgy éreztem figyeltem, volt néhány esemény, amit nem értettem. Például mit keresett egy eltévedt tyúk egy kartondobozban a kutyaház mellett? Befészkelte magát és nem akarta elhagyni a helyet. Ki kellett borítani, na, persze nem lelkileg, aztán sarkantyún fogták, és visszakerült az ólba. Aztán minek temetkezik bele valaki egy telefonba, mikor a társaság ott ül körülötte, és beszélgetnek meg nevetgélnek? Gondolom, ez sosem derül ki.

Dunaföldvár, 2015. június 16.