Molnár Kristóf

Molnár Kristóf

Költözés

-> Bolhapiac

2015. július 27. - Molnár Kristóf

    Béla barátom segített a költözésben mikor szüleim válása okán a város másik végébe kellett hurcolkodnunk. A bérkocsi platójára egyik nap csak jófajta nehéz és hatalmas téglákat hordtak le a padlásról öcsémmel és annak egy haverjával addig, amíg bírta venni a levegőt, mivel kiskora óta asztmával és porallergiával küzd. Jómagam a kocsin rendezgettem sorba az ingatag oszlopokat, amiket a plató szélére tettek, abban még tudott segíteni. Estére megjelent a sofőr, a teherautó tulajdonosa, és a téglákkal együtt elfuvarozott minket a célállomásra. Eredetileg a jármű ott maradt volna másnapig, ahol is, szintén többedmagunkkal, lepakoltunk volna róla a garázs sarkába. Csakhogy útközben megszólalt a vezetőnél a telefon, hogy neki holnap kora reggel ezzel a kocsival egy másik megrendelőnél kellene jelentkeznie.
    Ijedt tekintettel és meglepetten néztünk rá, amikor azt mondta, hogy jó volna, ha most azonnal le tudnánk pakolni a rakományt. Végül is öten egy egész délután alatt hordták tele a platót. Azt nem mondhatta egyikőnk sem, hogy nem vagyunk belemelegedve a munkába, de azt sem hagyhattuk, hogy mérgében ledöntse az egészet a bejáróra. Így hárman nekiálltunk nagyjából tízesével leemelni a téglákat, fordulónként számoltuk hol tartunk, hogy eltereljük a figyelmünket a fáradtságunkról, vagy arról, hogy azért nem volt valami könnyű odaegyensúlyozni őket a garázsba, főleg az elején, mikor még guggolni is kellett, mindig vigyázva, hogy oda ne csípjük az ujjainkat az oszlopok közé. Most nem panaszkodásból mondom mindezt, de ugye nem árt tudni, hogy egyikőnk sem volt egészséges, kivéve talán a sofőrt, és egy kimerítő hét sokadik pakolós napjának estéjén sem erre vágytunk leginkább.
    Miután nagyvégre elfogyott a kocsiról az ötszázhetvennégy építőelem, minden tagunk zsibbadt és pihenésre, lazításra áhítozott. Meg egy jó hideg sörre. Amit mindezek után már méltán kiérdemeltnek tekintettünk. Visszafuvarozásunk után Bélával be is tértünk a legközelebbi kocsmába és elcsigázott ám jókedvű hangulatban kortyolgattuk hideg és aranyló italunkat. Közben beszélgettünk, nevetgéltünk, megtárgyaltuk a hét nehézségeit. Egyszer csak kilépett a mellékhelyiségből a sofőr, és meglátva minket, odaszólt jókedvűen, hogy van ám még vagy ötszáz tégla! Fél pillanatra meg is ijedtünk, hogy tényleg van, aztán felkacagtunk mindhárman.

 

Dunaföldvár, 2015. július 27.

süti beállítások módosítása