Molnár Kristóf

Molnár Kristóf

Pince 1

2014. szeptember 20. - Molnár Kristóf

    – Na, akkor, hogy is van ez? Mondd még egyszer, mert nem egészen tiszta a dolog. Itt vagyunk a pincédben, kalapácsok a kézben, miért is?
    – Szóval, mint mondtam már, ezt a házat valamikor a középkorban építették, és maga a pince két lejáraton is megközelíthető. Vagyis régebben ez egy pince volt. Még az is lehet, hogy rejtett kazamatákhoz csatlakozik. Az előző tulajdonosok falaztatták be mindkét lejáratot, ha jól tudom. Illetve, itt ugye nem hagytak sok helyet, szinte semmire se jó ez a rövid pince rész itt. Ki kellene verni itt ezt a falat, hogy beljebb mehessünk és meghosszabbíthassuk.
    – Jól van. Csákány nem volt?
   Megráztam a fejem. Béla a fáklya lángjára tekintett, aztán rám.
    – Hát, jól van, akkor kezdjük.
   Felemelte a kalapácsát, jól meglendítette, és az ék alakú részével a masszív kőfalnak lendítette. Követtem a mozdulatot a sajátommal, és igyekeztem ugyanoda ütni. Csapásaink nagy visszhangot vertek, de a fal meg sem sérült. Ment ez így egy darabig, vertük a fal közepét nagy lendülettel, a kutyám lihegett a lábunknál farkcsóválva, Béla szájából egy gyújtatlan cigaretta lógott, hátunkon kezdett csordogálni a veríték. Némely csapás után a fal szikrát vetett.
   – Ez így nem lesz jó. – mondta Béla. Leengedte a kalapácsot, majdnem fejbe verte vele a kutyát.
   – Ej, Bozont, nem mégy innen? – szóltam rá, és nyomatékosításul felé nyújtottam a lábam. Visszahátrált a lépcsőig, és leült alá, mi pedig rágyújtottunk.
   – Tudod, néha azért elgondolkodom, hogy miért jártak vissza évtizedekig a régi tulajdonosok a házba. Egyik fő dolguk volt, hogy megnézzék a pincefalakat. Állítólag omlásveszélyes.
   Béla hunyorított.
   – Kösz. És ezt csak most mondod?
   – Miért, mit gondoltál, minek falazták be?
   – Lehet, hogy bezártak oda valakit – vonta meg a vállát –, miért ne? Majd meglátod, igazam van, ha megtaláljuk a csontokat.
   Hitetlenkedve megráztam a fejem.
   – Ugyan már, persze.
   – Ez azért elég masszív építmény, egy szilánk nem sok, annyit se hasítottunk ki belőle.
   Elnyomtuk a csikkeket a porba, és folytattuk a kalapálást. Igyekeztünk mindig ugyan azt a pontot eltalálni, hellyel-közzel sikerült is, apró szilánkok repültek le a falról. Ezen a sikeren felbuzdulva még nagyobb lendülettel folytattuk. Döngött az egész hely, a fáklya lángja is ritmusra táncolt. Úgy tűnt órák óta dolgozunk. A plafonról kezdett hullani némi homok, majdnem Béla orrára. Felmordult. Megálltunk.
   – Te, ha ez itt ránk omlik, azért akkor nagyon mérges leszek. – nézett rám szúrós szemmel.
   Legyintettem.
   – Figyelj, építkeztünk fölötte, az egész udvar is rendezve volt, soha még csak jele sem volt, hogy omlana. Ezért nem érzem jogosnak ezt a falat itt. Meg, ha idáig nem omlott be, gondolod majd most fog?
   Leültünk a lépcsőre dohányozni, simogattuk a kutyát, mind mereven bámultuk a falat.
   – És mi van, ha valami olyasmi van mögötte, amit el sem tudunk képzelni? És hogy valóban oka van, hogy be kellett falazni ide? – kérdezte Béla merengve. Megráztam a fejem. Bolondságnak tartottam.
   – Ránk fog esteledni. – jegyezte meg.
   Folytattuk a munkát, és lassan haladtunk, ám úgy tűnt sikerült ütni egy pici rést, egy tűnyi lyukat, ahol a kövek összeértek. Béla ujjongott.
   – Menni fog ez, menni fog! – mosolygott. Láttam rajta, hogy most kezd majd igazán belelendülni. Próbáltuk piszkálni a lyukat, belesni rajta, éreztük az enyhe légáramot, ahogy a megfáradt, állott levegő kicserélődni igyekszik. A kutya halkan morogni kezdett. Ez valahogy határozottan nem tetszett neki. Mi pedig felbuzdulva újból nekiláttunk verni a falat. A lyuk éppen csak tágult egy picit, Bozont már a lépcsőn is felszaladt otthagyva minket a rebegő fényben. Nevetve álltunk meg. Béla belesett a lyukon, és viccelődve megkocogtatta a falat a kalapáccsal.
   – Hahó! Van ott valaki?
   A nevetés azonban ajkunkra fagyott, mert két mély dobbanás volt a válasz. Valahonnan mélyről a pince belsejéből. Elkomorodtunk.
   – Ez mi volt? – kérdezte Béla – Szerinted?
   – Nem is tudom, visszhang?
   – De ez hangosabb volt. – jegyezte meg Béla.
   – Akkor talán épp most fog leszakadni – próbáltam viccesen mondani valamit, de elfogott minket a félelem, valamiféle megmagyarázhatatlan módon. Megborzongtunk. Béla a lépcső felé nézett.
   – Bozont meg hova lett?
   – Felment, nem is olyan rég.
   Éreztük, hogy ennek oka van. Ott álltunk, leeresztett kalapácsokkal, földbe gyökerezett lábbal, és elkezdtünk remegni. Ugyanis további zajokat hallottunk a túloldalról. Hátrálni kezdtünk. A hangok közeledtek. Végigfutott rajtunk a hideg rémület, fel sem tudtuk fogni, el sem mertük képzelni mi lehet a fal mögött. Mert nem mókus, sem vakond. Nem lehetett patkány sem. Illetve de, az lehetett volna akár. Mondjuk úgy ezer meg ezer patkány. Csak ők nem dübörögnek. De ha mégis dübörögnek, akkor úgy folynak ott bent, mint a túláradt folyó, mint a sodró áradat. Aztán az a valami megdöngette a falat kétszer. Mi majdnem elestünk a lépcső aljába hátráltunkban, szabályos feliszkoltunk a koromfekete égbolt alá, ki a friss levegőre. Ahogy megcsapott minket a hűvös fuvallat, kicsit megkönnyebbültünk, már majdnem fel is nevettünk, micsoda bolondság ez, talán csak egyszerűen a túlfűtött hangulat, a bezártság, vagy a több órás kimerítő munka nagyította fel a hangokat a fejünkben, az okozhatta az ijedtségünket.
    Csakhogy Bozont ott állt a lépcső tetején és veszettül ugatott. Úgy tűnt, mintha az összes szőre az égnek állna, annyira reszketett, és teli torokból ugatott, meg vicsorgott. Akkor ocsúdtunk fel, mikor elszaladt végül a kert végébe. Egymásra néztünk Bélával, szívünk a torkunkban dobogott. Annyit vettünk észre, hogy lentről már nem jön fény, nem ég a fáklya. Mégis, mi, vagy ki fújta el?
    Béla odakapott a mellkasomhoz, és elkezdett hátrálni. Húzott magával, hogy ne legyen rajtam úrrá a kíváncsiság, ne nézzem meg, mégis mi történhetett odalent. Megremegett a föld. Úgy tűnt, mintha valami nagy erő feszítené a falat. Hirtelen jéghideg szálakká váltak az idegeim, a mozdulataim pedig bizonytalanná. Lábaim kocsonyássá váltak, úgy remegtem. Motyogást hallottam. Béla koordinálatlanul mozgó ajakkal habogott valamit, de nem imát. Mintha olyasmi lett volna, hogy „a csillagok állása, a csillagok”. Felpillantva az égboltra, nem láttam egy csillagot sem. Fel sem fogtam, hogy a koromsötétnél is sötétebb van. Morgott, dübörgött alattunk a talaj, és valami megreccsent. A dermesztő iszonyat karmai hatoltak agyunkba. Elképzelhetetlen erők újra és újra nekirugaszkodtak az egyre gyengülő falnak.
    Már minden kutya ugatott, meg vonyított, meg acsarkodott a környéken. Nem voltunk képesek hátat fordítani a lejáratnak, mindinkább csak távolodtunk, oldalvást, hogy azért azt lássuk, ha valami, vagy valaki mégis előbukkanna. Mikor a kövek végül megadták magukat, fakockából épült vár omlásának tompa hangját hallottuk, torkomban fojtogatta dobogó szívemet a jeges rémület. A szememet mégsem bírtam becsukni, nem tudtam elfordulni, alighanem látnom kellett mit szabadítottunk a világra.
    Abban a nagy sötétségben, a kerteken túli utcalámpák halovány fényében, nem igazán lehetett megfigyelni, hogy mi is bújt ki pontosan a több évszázados pincéből. Talán már elég távol voltunk, hogy ne vegyen észre, nekem egy pillanatra mégis úgy tűnt, mintha felénk vetette volna tekintetét. Érezhetően hatalmas volt, görnyedve jött ki. Aligha tudnám pontosan leírni a kinézetét. Felegyenesedett, megrázta magát és lomhának tűnő hatalmas léptekkel eltűnt a kert vége felé. Még mielőtt bármit mondhattam volna, kiderült, nem volt egyedül. Még hárman kúsztak elő, egyikük sem szólt egy szót sem. Hörögtek halkan, és szétszéledtek. Egyikük sem jött felénk. Hamar eltűntek a sűrű éjszakában. Mi ketten összeestünk, de nem ájultunk el azonnal, csak kiszáradt torokkal hallgattuk a félelemtől vinnyogó kutyákat. Némelyik nagyon magas tartományba ment el, és ott is tapintani lehetett a rettegését, némelyik pedig csak váratlan hirtelenséggel abbahagyta az ugatást. Azóta sem tudom, hogy éltük túl, mi volt másnap.
    Mi csak rothadó fák kiüresedett kérgei voltunk Bélával. Erről soha többet nem beszéltünk, mert bármilyen utalás is a torokszorító, zsigeri rémület emlékét idézi elő. Azóta képtelen vagyok éjjel aludni, semmi fény nem segít ezen, sem emelet. Ha titokzatos halálesetekről olvasok, még mindig eszembe jut négy hatalmas, homályos folt az elképzelhetetlenül sötét éjszakában.

-> Folytatás


Székesfehérvár, 2014. szeptember 20.

süti beállítások módosítása