<- Előzmények

    – Foglaljuk össze, mit tudtunk meg eddig. – Mondta Béla, miután megtörölte az arcát és a törölközőt a széke támlájára dobta, majd leült. Én a konyhaasztalt bámultam meredten, kábultan a gondolatoktól, és nem ment ki a fejemből az a hatalmas rakás csont. Kint szakadt az eső, dörgött az ég és cikáztak a villámok. Úgy szaladtunk vissza, hogy közben majdnem bőrig áztunk.
    – Embert esznek. – Motyogtam magam elé üres tekintettel. Nem tudtam kiverni a fejemből a gyerekkori képeket, ahogy játszunk a testvéreimmel az udvaron, miközben valami óriási lények éppen alattunk babákat tépnek szét. Beleborzongtam, fázni kezdtem, és nem akart szűnni az egész testemen futkározó lúdbőrözés. Láthatóan Béla sem tudott hogyan túljutni ezen, csak éppen ő nem itt élt fölöttük. Az ő fejében egészen más gondolatok kavarogtak, amikre nem lehetett rálátásom. Ügyetlenül ugyan, de töltött két rövidet, és szótlanul intett, hogy igyunk.
    – Ez nem segít már ezen. – Emeltem rá a tekintetem.
    – De igen.
    Kiemeltük a két kis poharat a tócsából, és legurítottuk. Egyetlen pillanatra elterelte a figyelmemet az íze. Visszatéve a poharat, megeredt a nyelvem.
    – Azt nem értem, kiket ettek ott lent? És hogyan kerültek oda? Nem hiszem el, hogy egyszer sem hallottuk a sikoltásokat, vagy bármit. – Itt kirázott a hideg. – Nem tudom felfogni. Ha ennyi maradványt hagytak maguk után, mennyi időbe tellett ez nekik? Azért nem hiszem, hogy évszázadokig egy földalatti kolóniából tartották volna fent magukat. Ha meg a népet tizedelték, hol jártak ki, vagy hová? Ennyi haláleset erre a kisvárosra elég sok. Valakinek csak feltűnt volna.
    – Lehet, hogy egy másik dimenzióból szedték az áldozatokat. – Vetette fel Béla az elméletet, amit hallván majdnem hanyatt estem a székkel. Tátott szájjal és zsibongó aggyal igyekeztem felfogni, miről beszél. – Lehet, hogy van egy dimenziókapu, egy luk, vagy egy féregjárat itt a házatok alatt. És lehet, hogy ezek a túlvilági lények csak látogatóba járnak át ide néha.
    Ezt az elmecsikorgató ötletet hallva, akkor egészen úgy éltem meg, hogy akár igaz is lehet. Persze józan ésszel felfogható, hogy ilyesmik nem léteznek, legalábbis a mindennapi életben nem, csak esetleg vadabb regényekben, meg filmekben fordulnak elő, és ott sem gyakran. A hidegrázás nem hagyott alább, és a szívem is belesajdult, ahogy szinte láttam magam előtt egy halovány sötét foltot a pince falán megjelenni, majd onnan a lények kilépnek karjuk közt, mancsaikban, vagy éppen szájukban hozva a félig szétmarcangolt prédáikat. És hogy ez ment ott lent. Majdnem minden este. Összerándultam, és felpillantottam. Bélát láttam halálsápadt arccal maga elé bámulni. Pont így nézhetek ki én is – gondoltam. Nagyvégre felálltam, és áttelepedtem mellé, az ablakkal szemben. Éreztem, hogy valamit ennem kellene, ugyanakkor semmit nem tudtam volna magamba erőltetni.
    Miután kiderült miből áll az a rakás a szobaszerűség közepén, még megnéztük, hova vezet a kis folyosó tovább. Egy zug volt csak a végében, ahol aludni tudtak, egy gödröt ástak ki maguknak erre a célra. És egy fal zárta a túloldalt is, amit láthatóan megpróbáltak lebontani. Ez már itt lehetett majdnem a ház alatt, a másik lejárat közelében. Ezt a lejáratot valóban az előző tulajdonosok zárták le, és kellett lennie egy helyiségnek a kettő fal között.
    – Meg kellene tudakolnunk a régi lakóktól, hogy miért falazták le a pincét. Mármint valójában.
    – De ha ők falaztatták be, akkor nem volt ott senki évszázadokig, maximum évtizedekig. És akkor ez a rengeteg hulla még nagyobb rejtély. – Fordult felém Béla. – Esetleg úgy tarthatták bent őket, hogy volt valami fegyver ellenük, hogy valamitől féltek a lények, és nem támadtak rájuk. Azért felhúzni egy falat sokkal több időbe telik, mint becsukni egy ajtót. Ajtó pedig mindkét esetben csak kívül van.
    – Persze, de azt tudjuk, hogy a kertben lévő bejárat sokkal régebben lett lezárva, hiszen az egy masszív kőfal volt, ellentétben az innensővel, ami meg tégla.
    Béla pislogott lassan egy párat.
    – Lássuk, jól értem-e, hogy van itt még egy helyiség a két fal között. Éppen alattunk? – Mutatott a padlóra olyan tekintettel, mintha valami végzetes titkot tartottam volna vissza eddig. Bólintottam, ő pedig elkerekedett szemekkel kibámult az ablakon az esőbe. – Szóval egészen biztos, hogy nem tudtak kijönni onnan, amíg be nem kopogtunk hozzájuk. – Hosszú szünetet tartott, közben ujjaival az állát kezdte piszkálni. – Mindenképp meg kell kérdezni az előző tulajt. És ki kell verni az újabb falat is.
    – Nos, igen, hát én nem mertem ezzel kezdeni. Mert ugye lássuk be, mivel azt mondták, hogy omlásveszélyes, nyilván nem a házat akartam magunkra borítani egy kicsit nagyobb pince kedvéért.
    – Ez igazán figyelmes volt tőled. – Mondta merengve. – Inkább azon gondolkodom, hogy vajon milyen időközönként nyílik, vagy zár, az a dimenziókapu. Igazán kíváncsi volnék hová vezet.
    Idegesen nevetgélni kezdtem. Felálltam, és a falhoz hátráltam. Egészen hozzálapultam, hogy érezzek valamit a valóságból, amit elég biztosnak vélek, ami felébresztene vagy kirántana ebből a kegyetlenül rémisztő és felfoghatatlanul ijesztő helyzetből. Közel voltam ahhoz, hogy elájuljak, de csak szédelegtem, és idegesítő vigyorral arcomon kacarásztam. Számomra cseppet sem volt hívogató a másik dimenzió, ahonnan az ilyesféle emberevő lények előléphetnek. Mert mi van, ha ott ők vannak többségben? Ezen kétségeimet megosztva kiderült, hogy Béla sem gondolta, hogy maga menne át. Arra gondolt, hogy kamerát kellene átküldeni egy távirányítós autón.
    – De arra nem gondoltál, hogy esetleg többen és előbb átjutnának, mint ahogy te átlendítenéd azt a kamerát? Mert ha veszély lesz, mit csinálsz? Hogyan zárod le az átjárót? És ha egy egész sereg átjut mialatt… - Elcsuklott a hangom. Láttam, hogy Béla is majdnem felborult a székkel, mikor átfutott agyán a gondolat, hogy közel tíz éven keresztül, vajon még azon a négyen kívül, akiket kiengedtünk akkor, hányan jöhettek át. Mert mi van akkor, ha ezek folyamatosan oda-vissza kirándulnak. És hogy valóban emberevő szörnyeket szabadítottunk ki, szó szerint. Látva azt a hatalmas halom tetemet csontig lerágva, miféle végzetet jelenthetnek a világra?
    Hirtelen mindkettőnknek az eltűnt személyek ugrottak be, akiket sehol sem találnak évek óta. Bár a környéken egészen elenyésző a számuk, de lehet, hogy a keresést ki kellene bővíteni, hogy jobb rálátásunk legyen a helyzetre. Nem beszélve természetesen a kutyákról és egyéb háziállatokról, vagy vadakról.
    Ekkor a közelben becsapott egy villám, ami éles fénnyel elvakított minket, és teljes sötétségbe borította az egész környéket. Ordítani kezdtünk rémületünkben. Nem tudnám megmondani meddig, de halálos félelmünkben teli torokból üvöltöztünk. Akkor kaptunk egy kis levegőhöz, mikor remegő kézzel a hordozható viharlámpa után nyúltam, és sikerült felkapcsolnom. Béla sietve a sajátját is beüzemelte, így az egyik az ablakra, és a bejárati ajtóra nézett, a másikat pedig az ebédlő felé irányítottuk. Zihálva gondoltam végig, hogy milyen sok bejárata is van ennek a konyhának, egy a régi gyerekszoba felől, egy az ebédlő felől, meg egy a gangról, mint bejárat. Ezen kívül az mellett van egy nagy ablak is. A gardrób felé, illetve a spájzba nyíló ajtóktól nem féltünk igazán, mert rém legyen a talpán, aki bemászik egy apró ablakon észrevétlenül.
    Lelkiállapotunkra gyógyírként magam töltöttem pálinkát. Zakatoló szívünkre két hangos légvétel között fejbólintásra kiürítettük a poharakat és visszatettük őket a tócsa közepébe. Emlékeim szerint a riadalom oly mértékben volt elviselhetetlen, hogy az kimerítette a teljes agykapacitásom, és csak arra voltam képes, hogy falfehér arccal és remegő ajkakkal bámuljak előre. Ezzel szemben Béla egészen meglepő módon vezette le a feszültségét, ököllel verni kezdte az asztalt, majd váratlanul megragadta a szélét, és görcsösen markolászni kezdte. Azt hittem idegességében felborítja, és törni-zúzni kezd, de akkor sem tudtam volna mit csinálni vele. Elkezdett megint kiáltozni, eleinte harci és határozott hangerővel, ám egyre erőtlenebbül és valahol a kétségbeesett vinnyogás lett a végére, amit elnyomott a sűrű eső zúgása és az időnkénti égzengés.
    Önkívületi állapotban ültem ott, és csak néztem magam elé a sötétségbe, ki az ablakon, a lámpafényen túlra. Az eső csendesedett, Béla elaludt, de az asztallapot nem engedte el. Pirkadatig szinte mozdulatlan voltam. Aztán a pálinka után nyúltam, és az üvegből lehúztam egy kisebb kortyot, amitől majdnem azonnal rosszul is lettem, alig bírtam lenyelni. Undoromban és félelmemben remegtem és reszkettem egy darabig, majd töltöttem egy pohár vizet és miután leöblítettem vele a számat, lekapcsoltam a lámpákat, és visszaülve a székre, magam is elszenderedtem. A felkelő Nap erősödő fénye biztonságot, nyugalmat és valóságot árasztott. Félálomban láttam egy óriási macskaszerű embert beugrani a konyha ablakán. Megriadtam, és felborultam a székkel.

-> Folytatása következik

Dunaföldvár, 2015. május 28.

<- Előzmények

    – Ezt egész egyszerűen nem hiszem el! – Horkantam fel az irattárban, és még az asztalra is rácsaptam, ahol a térkép hevert kiterítve. Körbenéztem, de mérgelődésemnek csak a halmokban álló papírtömegek voltak tanúi. Ez volt az utolsó lehetőség, hogy bármit megtudjak a házról és a pincéről, mondjuk legalább azt, mikor épült. Semmi egyéb adattal nem szolgálhattak, így kérésemre kiterítették a várostérképet, amin az alaprajzok és évszámok szerepeltek. Megtaláltam a felettünk lévő utcát, és a miénket is, csak ahol a ház áll, ott éppen a négy hajtás találkozik, és egy kikopott tátongó lyuk van a helyén. Nevetni és sírni egyszerre lett volna kedvem, de csak tenyerembe temettem az arcom, és dünnyögve ingattam a fejem.
    Hazaérve Béla már türelmetlenül várt. Napok óta készültünk a nyomozásra, gyűjtöttük a nagy fényerejű lámpákat, kérdezősködtünk a környéken, hogy emlékszik-e bárki is itt bármi furcsa esetre úgy kilenc-tíz évvel ez előttről, egészen napjainkig, de egy-két rejtélyesen eltűnt kutyát meg személyt leszámítva nem igazán tudtak mit mondani. Szóval ezzel még mindig nem voltunk sehol. Még mielőtt bármit is mondhattam volna arról, hogyan jártam az irattárban, Béla már lelkesen hívogatott, hogy valamit megmutasson. Mikor bent voltunk a régi gyerekszobánkban, ahol minden szükséges eszközt felhalmoztunk, előrántott két szekrénytáras pisztolyt. Kikerekedtek a szemeim.
    – Na, mit szólsz? Szereztem még mindegyikhez négy tárat.
    – Nem mondom, jól néznek ki. Hogyan szereztél rájuk engedélyt?
    – Mit? – Nézett rám sandán. Bólogattam, miközben tüzetesen szemügyre vettem az egyiket. – Na, akkor menjünk, próbáljuk ki. Lőjünk pár pincében lakó csövest. – Nógatott fülig érő szájjal.
    – Nem is érdekel, hogy jártam az irattárban? – Kérdeztem mikor már vágtunk át a kerten egyik kezünkben fegyverrel, a másikban meg lámpával. Borult volt az ég, késő délutánba hajlott már. Szívem zakatolt, mint egy olajozatlan és túlhajtott motor.
    – Miért, ezt külön kérdezni kell?
    – Hát, képzeld el, nem tudnak több adattal szolgálni, mint hogy 1850 előtt épült, de nem tudják mennyivel. 1910-től vannak meg az adatok, helyrajzi szám, akkoriban lettek utcanevek, és addig vissza tudják követni a tulajdonlásokat, de ennél többet nem tudtam meg. Van egy térképük, ahol minden épület évszáma rajta van.
    Megálltam a pince ajtajában, és vártam, hogy visszakérdez. Ennek két oka is volt. Egyrészt, tudtam, hogy ez a pillanat előbb utóbb el kell, hogy jöjjön, és le kell menni, felfedezni a terepet, bármennyire is ellenkezett minden porcikám, emiatt persze forgott a gyomrom, a lábaim meg remegtek, és egyre nehezebben léptem velük. Másrészt pedig kíváncsi voltam, hogy figyel-e egyáltalán arra, amit mondok. Visszafordult az első lépcsőfokról, bekapcsolta a lámpáját, és tágra nyílt szemekkel nézett rám.
    – Na, és mi volt? Az előbb mintha azt mondtad volna, nem lehet tudni, mikor építették.
    – A térképről sem tudtam meg többet, mert – Felnevettem. – képzeld el, éppen ott van egy lyuk, a négy hajtás, ahogy összeér, és ki van kopva.
    – Ezt most nem mondod komolyan?
    – De, igen. – Bólogattam. Nekiindult lefelé. Egyre nehezebb volt lélegzetet vennem is. Lámpájának fénye reflektorként hasított bele a kifalazott mély pince sötétjébe feltárva minden apró részletet. Félig kábultan követtem.
    – Szóval akkor 1850 előttről való? Vajon mennyivel? Már az is százötven év!
    – Apám szerint az ezerhatszázas évek végén egy herceg építtette. de már soha nem derül ki, hogy kicsoda. – Hangom tompán kongott, ahogy lassan egyre beljebb haladtunk. Hallottam, ahogy Béla felhúzza a fegyverét, a lámpa megremegett a kezemben. Mindaddig, amíg eltereltem a figyelmemet, nem is éreztem a félelmet, inkább izgatottság vett rajtam erőt. Az a rengeteg készülődés csak arra az egy dologra nem készített fel, amit végül az évszázadokig lezárt pince elénk tárt. Valóban ki akartam deríteni a titkot, fellebbenteni a fátylat a legmélyebb rémálmaimról. Összeszorult szívvel és gyomorral követtem barátomat, aki vakmerő bátorsággal nézett szembe a nyirkos falakkal, és lámpájának fényében éles szemekkel vizsgálódott.
     – Szóval régi. Azért remélem, római légiósok tetemeivel nem találkozunk. – Kuncogott. Érezhetően azért kezdett beszélni, hogy egy kicsit leplezze a feszültségét. – Na, remélem, itt bujkál még a haverod, kíváncsi volnék a képére, mikor szembetalálkozik a… ez, meg mi ez?
     A fal, ami előtt megtorpantunk, tele volt karcolásokkal, nem úgy, mint azon részek melyek mellett elhaladtunk, hanem ez tényleg tele volt, mintha valaki egy fémszálas kefével nekiesett volna, és mániákusan, éjt nappallá téve, ezzel lett volna elfoglalva. Sok helyen kopott, barnás fekete nyomokkal volt tarkítva. Akárhogy néztük, csak az jutott eszünkbe, hogy itt koptatták a körmeiket. A folyosó végén álltunk, ahol aztán szoba szélességűre tágul a pince. Bevilágítva nem tűnt nagyobbnak egy ebédlőnél, és a jobb túlsó sarokban egy boltív alatt folytatódott. Béla meg is kérdezte, hol lehetünk. Azt válaszoltam, nagyjából a lugas alatt, ahova legutóbb innen felmenekültünk, mikor valami emberszerű megijesztett minket. Szívembe ezek a karcolások mély nyomokat kezdtek marni, mikor felidéződött bennem, hogy gyerekkorunkban a testvéreimmel hintáztunk a lugas alatt, nem is sejtve, hogy néhány méterrel alattunk éppen a körmüket koptatják napfényt nem ízlelt, bebörtönzött óriási lények. És az a kép is beugrott, hogy egyedül voltam, és dobbantgatni kezdtem, mert olyan furcsán kongott a föld. Még jó, hogy nem szakadt be ez a híresen omlásveszélyes vájat. Légzésem felgyorsult, ahogy a torkom kezdett elszorulni.
    A szoba nem tartogatott más meglepetést, az egyik sarokban egy halom rágcsálótetemet meg csontot találtunk, de ezek mennyisége nem volt jelentős. A lábnyomok többségét már akaratlanul is megsemmisítettük addigra, mire elértünk a boltívhez. Itt balra kanyarodott a pince, és ismét egy darabig szűk járatban kellett haladnunk. Felpillantottam, és még a plafonon is össze voltak karistolva a kövek. Mindketten markolásztuk a fegyvereinket izzadó tenyerünkben és szapora szuszogás közben lépdeltünk előre. Azt nem mondanám, hogy mindenre fel voltunk készülve. Olyan nehéz és állott szag terjengett, amit a lehetetlen kiszellőztetni. A folyosó aztán ismét fordult egyet, most jobbra, és egy nagyjából ugyanakkora szobába jutottunk. Ennek a padlózata alaposan feldagadt, vagyis egy nagyobbacska domb volt a falhoz közel. A szoba túlsó végében egy kisebb helyiségbe is találtunk nyílást, de itt már szinte levegőt sem lehetett kapni. Megállapítottuk, hogy valószínűleg azt használták ürítésre. A kis folyosó folytatódott, de nem indultunk tovább, egy mély dübörgésszerű halk morajlást hallottunk.
    – Megnézzem, hogy nem-e omlott be a bejárat? – Kérdeztem.
    – Azt próbáld meg! – Fenyegetőzött Béla. – Itt hagynál egyedül?
    Egymásra világítottunk, miközben füleltünk, hátha hallunk még valamit. Valamivel később még egy dübörgést figyeltünk meg. Megállapítottuk, hogy ez nem lehet omlás, így egészen megnyugodtunk. Legalábbis ebben a tekintetben. Mert valami óriás mozdult meg Béla háta mögött, és én ráfogva a pisztolyomat, sietve meghúztam a ravaszt, de nem történt semmi, mivel nem volt sem kibiztosítva, sem felhúzva. Béla ijedten oldalvást vetődött, nehogy eltaláljam, és az óriás is eltűnt. Ugyanis az csak az árnyéka volt. Olyan voltam ott, mint egy halom zsibbadás a semmi közepén, az ijedtségtől és rémülettől úgy éreztem magam, mint egy üres vödör. Béla is káromkodva állt fel, remegő karjait kitárva magyarázott. Semmit sem hallottam az egészből, csak tétován leroskadtam a halomra, mert a nyárfalevél és selyemsálként viselkedő lábaim nem bírtak tovább tartani. Nem foglalkoztam semmi mással, csak azzal, hogy rendbe tudjam magam valahogy hozni. Az ijedtség kiragadta a szívemet, és egy tátongó fekete lyuk lett a helyén, ami mindent elnyel, és ettől nehéznek éreztem a gyomromat is meg a tüdőmet is.
    Felnéztem, és Béla szótlanul állt. Bámult valamit a földön mellettem. Fürkésző tekintetében azt láttam, hogy igyekszik értelmezni, mi is az, amit észrevett. Óvatosan közelebb jött, odairányította a vakufényességű lámpáját, és elkezdett kotorászni. Először egy kisebb csontot vett az ujjai közé, és forgatta, aztán egy másikat. Csak lestem, ahogy egyre több és több csontszerű darabot vesz fel a dombról. Magam köré pillantottam, és sietve felpattantam onnan. Már a keze is remegett, mikor egy koponyát húzott elő a porból. Nagyon valószínű, hogy emberi koponya volt. Csak éppen nem volt nagyobb, mint a két öklöm. A szemeimbe könnyek gyűltek, egész testemben kirázott a hideg, és hányingerem támadt. Béla mindent eldobott, felállt, és egyik kezével eltakarta a száját. Az egész szobában csak tetemek maradványai voltak.

-> Folytatás

Dunaföldvár, 2015. március 5.