Kerékpárod legyen hajtható, de te hajthatatlan! És csak semmi sártól való meghátrálás!

Elmesélem.

Ragyogó vasárnap délutánra esett az eset. A kölcsön bringát már az oda úton lehajítottam volna a hídról legszívesebben. Kerékpártúrájukból hazajövet csapódtam hozzájuk. Meg-megálltunk, és nem csak azért, mert a ropogós váltóm folyton a láncot ugratta, ők meg egymást ugratták állandóan, már nézni is mosolyt csal. Első utam volt velük, régi ismerősök, mindenki sportosan, kesztyű, cipő, rajtam meg strandpapucs. Elindultunk hát a zöld zátonyba, végig gurultunk a Duna parton, láttuk, hogy magasan van a víz, de csak mentünk előre egyenesen el a mező mellett, bele a sűrű erdőbe egy lejtő után.

Első akadály. Jókora fatörzs keresztbe. Már régen ott van, az ökoszisztéma fontos része. Kerékpárokat átemelni, aztán átmászni az Ezer Hangya Hídon, túl az embermagas hatalmas levelű csalánokkal szegélyezett ösvényen keresztül a mély, csúszós, sáros tócsákon át egy öbölig, mindezt úgy, hogy míg a többiek tekerték a bringát, kénytelen voltam tolni a magamét, már az elején ledobta a láncot, és nem fértem hozzá. Szóval mikor utolsónak odaértem az öbölhöz, azonnal hanyatt vágtam magam a sárba. Akkor aztán igazán közel éreztem magam a természethez.

Dunaföldvár, 2015. június 5.

Könyveken nőttem fel. Tévé előtt játszottam. Éjjelente aztán az ablakon kilógtam.

Tisztázzuk.

Nem úgy nőttem fel, hogy ágynak használtam a könyveket. Olvastam. Minden egyes nap valamennyit. Mostanában kevesebbet. Jártam végtelen tájakon, esőerdőben kergettek őslények, idegen bolygók felszínéről a csillagok közé láttam. Sokat tanultam a világról, mégsem tudok róla igazán semmit.

Nem fakockákkal játszottam a kikapcsolt televízió készülék előtt. Videojátéknak hívták, és gombokat nyomkodva fejlesztette a reflexeket. Ezt is gyakoroltam eleget. Hol sokat, hol keveset. Vagy elkerülni kellett dolgokat, vagy mindenkit kiütni. Lehet, hogy a reakcióidőm javult, de felfogóképességem, hogy hirtelen mit is kellene tenni, az nincs.

Nem minden éjjel lógtam ki az ablakon, sőt ebből nem is lett rendszer. Ennyi szobában ülés után levegőzni is kellett egyszer-egyszer. Pizsamában szabadon sétálgatni, szerelemért kerítéseken átmászni, csínyekben részt venni, esőben elázni felemelő érzés. A szabadság határtalan érzése.

Erre vágyunk. Felnézni a kijelzőről a körülöttünk lüktető világra nem elég. Részt kell venni benne. Érezni, hogy fáj, vagy szúr, vagy sajog. Csíp, göröngyös, kényelmetlen. Mind eltörpül, mikor felnevetsz és a szíved örömében dobog. Még csak nem is kell messzire menni.

Dunaföldvár, 2015. május 29.