A Földnek Te vagy

Mi testednek az agy

A többi részét csak
Működni hagyd

Tüdőd ezer erdő lombja

Ásványaid vized hordja

Sodró patakban

Kavics alakban

Szemed az ég kékje

Miért kell mindenki mérge
Ez itt nem egy birtok
Nincs rajtad kívül álló ok

Neked csak ez van

Ezo-tér ez a tér

Minden pillanatban

Lüktet a vér

Csak add magad

El ne hagyd

Mi testednek az agy
A Földnek Te vagy

Dunaföldvár, 2018. április 22.

   Nyár volt. Vagy talán már ősz eleje. Sütött a nap, zöldelltek a fákon a levelek. Friss fű illata szállt a széllel.
   Egymást néztük. Nyeltem egyet. Ő lenge ruhában, én rövidnadrágban és pólóban. Idősebb volt nálam, de nem volt magasabb. A ruhája átlátszott. Világos rózsaszínű volt.
   Vállamra tette kezét. Közelebb hajolt, lehunytam a szemem. Szája a számhoz ért.
   Hevesen csókolództunk. Végigsimított a hátamon, én az övén és magamhoz szorítottam. Melegünk volt. Nyelveink símogatták egymást és aztán nem csak símogatták.
   Szorosan öleltük egymást. A szívem hevesen vert. Aztán abbahagytuk. Homlokaink összeértek, egymást néztük. Nyeltem egyet.
   Finoman kibontakozott ölelésemből és eltolt magától. Megfogtam a kezeit. Szemébe néztem, ő sírt. Vagy csak könnyezett. Aztán mosolyogni próbált.
   - Engedj el - suttogta.
   Lassan megráztam a fejemet. Ő távolabb lépett, de kezeit nem engedtem el.
   - Engedj el, kérlek - arcán egy halovány fájdalmas fintor futott végig, ahogy megpróbálta kiszabadítani a kezeit. Nem akartam elengedni. Már majdnem sírt.
   - Kérlek, mennem kell - mondta.
   És elengedtem. Rögtön elfordult és elszaladt. Ruhája alól kivillantak meztelen lábai. Elfordultam.
   Azóta sem láttam. Arcára sem emlékszem már, a hangjára sem, csak a csókja izzik még.
   Azóta élek így. Színek nélkül - minden nélkül. Azóta a nyári délután óta. Vagy talán már ősz volt?

Dunaföldvár, 1999. január 26.