Azt álmodtam, hogy rólam álmodsz
Szíved vonzott magához
Szemed kényszerített lábhoz
Kezed húzott az ágyhoz

Azt is láttam, hogy velem álmodsz
Karjaiddal leláncolsz
Sírva suttogsz, rám vágyódsz
Combjaiddal átfonsz

És láttalak sírni míg álmodsz
Szíved láncolt magához
Ez közeledik a valósághoz
Nem ismersz, mégis rólam álmodsz

Dunaföldvár, 2009. május. 27.

    Éppen jegyzeteltem a pultnál egy sör mellett, mikor odalépett mellém egy közös nőismerősünk új barátja, szolidan kigyúrt, nagydarab, szelíd tekintetű, rövid hajú srác és kérdezősködni kezdett arról a csávóról, akivel épp a kiválasztottja oly harsányan kacarászva beszélgetett. Átnéztem a tömegen, megpillantottam a szemüveges haveromat, akivel a csaj mindig sülve-főve együtt lógott már nagyjából óvodás koruk óta, mivel egy utcában laktak akkoriban.
    – Csak a szomszédja volt sokáig. – Feleltem. – Országos cimborák, nem hinném, hogy féltened kéne, éppen tőle, mintha testvérek lennének. – Kezembe vettem a tollat, hogy írnék tovább, de olyan kérdést tett fel, amire nem számítottam.
    – És mit dolgozik?
    – Tördel. – Vágtam rá azonnal, kicsit megemelve a tollat.
    – Törjem el? – Nyúlt csodálkozva az íróeszközöm felé.
    – Nem, nem! – Nevettem, és elmutattam a tollal a pár irányába. – A fickó, ő tördel.
    – Törjem el a fickót? – Értetlenkedett.
    – Mondom másképp, a nyomdában van! – Próbáltam magyarázni, miközben a bentről nem látható épület felé intettem a tollal. A fickó arra pillantott, és megakadt a szeme a zenegépen.
    – Ez valami zenekar? – Kerekedett el a szeme. – A Nyomd Á-ban? Á-mollban játszanak?
    Hirtelen nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek.
    – Jó ég, dehogyis! Mit nem értesz? Milyen zenekar? A fickó a nyomdában dolgozik, ahol a könyveket, napilapokat, magazinokat és a képeslapokat is készítik.
    – Jó, ezt értem. – Bólogatott és mosolyogni kezdett.
    – Na, ott szövegeket tördel. – Tettem hozzá, de azonnal meg is bántam a dolgot.
    – Mit törjek el? Hol? – Forgolódott.
    – Miért akarsz te mindenáron mindent eltörni?
    – Te mondod folyton, hogy törjem el ezt, meg azt. – Felemelve kezeit megvonta a vállát. Vennem kellett egy nagy levegőt meg egy korty sört magamhoz, mert egy pillanatra elakadt a torkomban a szó. Olyan fapofával adta elő magát, nem voltam benne biztos, hogy most viccel vagy tényleg komolyan gondolja.
    – Sose láttál még könyvben, újságban a szerkesztők neve mellett a felsorolásban, hogy ki tördelte?
    – Talán, ki térdelte, nem?
    – Nem! – Mindkét kezemet idegesen magam elé emeltem. – A tördelő az, aki elrendezi a hasábokat az újságokban meg a magazinokban.
    Hümmögött, lebiggyesztette az ajkát, majd bevallotta.
    – Sosem hallottam még ezt a kifejezést.
    Fellélegeztem, letettem a tollat. Kicsit rosszul éreztem magam, de hát, eszembe sem jutott, hogy esetleg ne tudná, mit jelent. Viszont volt valami, ami nem hagyott nyugodni, és még mielőtt a csávó eltűnt volna, meg kellett kérdeznem.
    – Mi az, hogy ki térdelte? Nem tudom elképzelni, hogyan gondoltad.
    – Tudod, mikor a napilapokat, magazinokat összekötik egy madzaggal, valaki biztos rátérdel, hogy meg tudják csomózni. – Válaszolta egyszerűen, és kezében italos poharakkal eltűnt a tömegben, én meg ott maradtam, tenyérbe rejtett arccal. Azóta is ezen nevetek magamban.

Tiszaalpár, 2016. január 3.