Molnár Kristóf

-> Passzus

Ahogy a nemzet összefogása nemzetség, az itteni sok szemét már szemétség.

Szedelőzködjünk.

Nem arra gondolok, hogy el kéne költözni, hanem fel kellene szedni magunk után a szemetet. Elsősorban pedig az volna az igazán jó, ha el sem dobnánk. És most ezt egészen komolyan gondoljuk végig. Te elnyomod a csikket Édesanyád szőnyegén? Vagy a saját szekrényed mögé dobálod a morzsával teli uzsonnás zacskót meg az összetaposott sörös dobozt? Nem? Akkor azt gondolod netán, hogy ha kimégy a házból, akkor ott már lehet? Ha hazaszeretet van, abba az is beletartozik, hogy nem teszed tönkre e hon értékeit. Az egész bolygó az otthonunk, és úgy kell rá vigyázni, ahogy ő vigyáz ránk.

A természetet nem azért kell megvédeni, mert ártatlan, gyenge, vagy tehetetlen, hanem azért, mert a részei vagyunk, és ő is megvéd minket. Különben miért adna gyümölcsöket, meg gyógynövényeket szinte minden betegségre? Valaki egyszer felhozta, hogy valójában a gyógyszerek gyógyítanak, ő nem hisz a „homeopátiában”. Ó igen? — Kérdeztem vissza. — És vajon a hatóanyagot nem növényekből nyerik? Ezzel le is zártuk a beszélgetést.

A természet lát el levegővel, tiszta vízzel, élelemmel. Ahelyett, hogy eldobod a műanyag palackot, edd meg inkább. Mert ha így folytatjuk, ez marad. Ha látszólag el is bomlik, csak apró darabokra hullik, és sok kicsi műanyag morzsa lesz, ami soha, de soha nem esik szét alkotóelemeire. Ezt fogjuk inni, meg enni. Jó étvágyat.

Ahogy az ember rendet rak a házibuli után, felszedi a maradványokat, elpakol, úgy kell nekünk most a parton végigmenni, és eltüntetni minden szemetet. Ez a mi városunk, a mi otthonunk! Bánjunk vele ehhez méltón!

Dunaföldvár, 2015. augusztus 6.

-> Passzus

Miért gondolják a pincérek, hogy nekik köteles vagy plusz pénzt adni?

Számoljunk.

Neves helyen, melyet épp nem kívánok megnevezni, igen nagy az idegenforgalom. Külföldiek jönnek főleg, egy marék magyart alig látni. Hullámzóan ellepik a környéket, minden étterem és kocsma sarka tele van velük, itt nem csodálkozik senki, hogy nem is a vendéget látják, hanem a pénzt a zsebükben. Vagyis meglehet, egyedül én csodálkoztam ezen. A pohár víz ingyen van, ha szimpatikus vagy, amúgy pedig kettő deciliter négyszáz kemény magyar forintba kerül, aperitif, nem ettél még semmit, nyolcszáz forint két személyre.

Rendben, itt mindenhol ez van, kikerülhetetlen. A felszolgálók lejárják a lábukat, három nyelven dadognak, azt se tudják néha, melyik asztalhoz milyen nyelven kell szólni elsőre. Tényleg, mondhatni kemény munkának, de hát ezt tanulták, elvállalták, csinálják, ezért kapják a fizetést. És legtöbbjük vérig sértődik, ha semmit, vagy csak nagyon kevés borravalót adsz. De kérdem én, miért is kellene nekem ezt a plusz tíz százalék szervízdíjat mosolyogva hozzácsapnom?

Talán az acélszerkezeti munkásnak az öntőben, aki mérges gázok és életveszély mellett dolgozik, annak is adsz teljesítmény függvényében, igaz? A bolti eladó rendre nem fogadja el, pedig kedves és segítőkész, öröm nála vásárolni. Az útburkolónak, aki szintén az életét veszélyezteti, hogy célba juthass, és sokszor ki sem fizetik, annak is adsz? A péknek a ropogós kenyérét, amit a polcról leemelsz, a magasfeszültségű villanyszerelőnek, aki áramkimaradás után helyrehozza a rendszert, hogy feltölthesd a telefonodat, vagy megnézhesd a filmet, annak is adsz?

Dunaföldvár, 2015. augusztus 1.