Béla barátom segített a költözésben mikor szüleim válása okán a város másik végébe kellett hurcolkodnunk. A bérkocsi platójára egyik nap csak jófajta nehéz és hatalmas téglákat hordtak le a padlásról öcsémmel és annak egy haverjával addig, amíg bírta venni a levegőt, mivel kiskora óta asztmával és porallergiával küzd. Jómagam a kocsin rendezgettem sorba az ingatag oszlopokat, amiket a plató szélére tettek, abban még tudott segíteni. Estére megjelent a sofőr, a teherautó tulajdonosa, és a téglákkal együtt elfuvarozott minket a célállomásra. Eredetileg a jármű ott maradt volna másnapig, ahol is, szintén többedmagunkkal, lepakoltunk volna róla a garázs sarkába. Csakhogy útközben megszólalt a vezetőnél a telefon, hogy neki holnap kora reggel ezzel a kocsival egy másik megrendelőnél kellene jelentkeznie.
    Ijedt tekintettel és meglepetten néztünk rá, amikor azt mondta, hogy jó volna, ha most azonnal le tudnánk pakolni a rakományt. Végül is öten egy egész délután alatt hordták tele a platót. Azt nem mondhatta egyikőnk sem, hogy nem vagyunk belemelegedve a munkába, de azt sem hagyhattuk, hogy mérgében ledöntse az egészet a bejáróra. Így hárman nekiálltunk nagyjából tízesével leemelni a téglákat, fordulónként számoltuk hol tartunk, hogy eltereljük a figyelmünket a fáradtságunkról, vagy arról, hogy azért nem volt valami könnyű odaegyensúlyozni őket a garázsba, főleg az elején, mikor még guggolni is kellett, mindig vigyázva, hogy oda ne csípjük az ujjainkat az oszlopok közé. Most nem panaszkodásból mondom mindezt, de ugye nem árt tudni, hogy egyikőnk sem volt egészséges, kivéve talán a sofőrt, és egy kimerítő hét sokadik pakolós napjának estéjén sem erre vágytunk leginkább.
    Miután nagyvégre elfogyott a kocsiról az ötszázhetvennégy építőelem, minden tagunk zsibbadt és pihenésre, lazításra áhítozott. Meg egy jó hideg sörre. Amit mindezek után már méltán kiérdemeltnek tekintettünk. Visszafuvarozásunk után Bélával be is tértünk a legközelebbi kocsmába és elcsigázott ám jókedvű hangulatban kortyolgattuk hideg és aranyló italunkat. Közben beszélgettünk, nevetgéltünk, megtárgyaltuk a hét nehézségeit. Egyszer csak kilépett a mellékhelyiségből a sofőr, és meglátva minket, odaszólt jókedvűen, hogy van ám még vagy ötszáz tégla! Fél pillanatra meg is ijedtünk, hogy tényleg van, aztán felkacagtunk mindhárman.

Dunaföldvár, 2015. július 27.

    A műbőr irha kabátot 12 ezer forint körül vettük a vásárban. Jó vétel volt, kitűnő minőség. Vastag, belül bolyhos, bár kapucni nem volt rajta, azt gondoltuk még akkor, hogy lehet hozzá készíttetni. Erre aztán nem került sor, bár egyszer elvittük egy szakemberhez, ám így maradt mégis.
    Történt egyszer, hogy egy elegáns zártkörű eseményre ebben a kabátban mentem el, oldalamon akkori barátnőmmel. Egy diszkó kistermében, nem túl szűk ismerősi körben ünnepeltünk születés- és névnapokat. Volt ott ködgép, és DJ-k váltották egymást, a bárpult mögül a szervezők osztogatták az odavitt italokat. Már javában tartott az buli, de még éjfél előtt volt, mikor ki kellett zavarni egy ismeretlen fazont, aki rendetlenkedett, és egyáltalán senki sem tudta, hogy kicsoda. Csak úgy besétált az ajtón, figyelmen kívül hagyva a hatalmas betűket: ZÁRTKÖRŰ RENDEZVÉNY.
    Szóval a fickót kihajították, és ráhívták a rendőröket is. Én pedig elkezdtem keresni a kabátomat, hogy miért azt már nem tudom, de nem találtam a helyén csak egy vacak műanyag dzsekit, és kérdezgettem a szervezőket, hogy ugyan mi volt a fickón, csak nem egy sötétbarna nagykabát? De bizony, az lehet, valami olyasmi, felelték.
    – Ez a fickó ellopta a kabátomat!
    – Akkor menj utána a rendőrségre, mert a járőrök bevitték, tök részeg volt.
    Bosszúsan nyakamba csavartam a sálamat, és nekiindultam a téli éjszakának a bő tíz percre lévő őrsre a barátnőmmel. Az egész úton bosszankodtam, ő meg lekicsinyelte a dolgot. Ellopták, hát csak meglesz, ha meg nem akkor meg mi van? Mondjuk az, hogy megfagyok hazafele menet. És az, hogy nincs még egyszer ennyi pénzem egy másik kabátra. Nem is nagyon tűnt fel, hogy nem igazán érdekli a dolog. Ahogy beléptünk a rendőrség épületébe és előadtuk a helyzetet, azt a választ kaptuk, hogy bizony elkerültük egymást az illetővel, ugyanis nem is olyan rég engedték haza. Mivel eddig bűncselekményről nem volt szó, csak felvették az adatait, megdorgálták, hogy ne rendetlenkedjen tovább, majd elküldték. Mikor részletes leírást adtam a kabátra, még a zsebei tartalmát is felsoroltam, kiderült, hogy azt viseli épp most is, így hát a rend két őre rögtön kocsiba vágta magát, és elmentek a fickó által lakhelynek megadott címre.
    Mi csak ültünk csendben a folyosón a melegben, és alig váltottunk pár szót. Én mérgelődtem, ő próbált csitítgatni. Talán egy húsz perc vagy fél óra is eltelt, mire megérkezett a járőr kocsi, és bizony hozták a csávót ketten. Állításuk szerint a kis ösvényeken meg a kertek mögött sunnyoghatott haza, mert útközben nem látták, ott kellett várniuk rá a házánál. Még mielőtt hazaért volna, gyorsan berakták a kocsiba. Legszívesebben legalább képen töröltem volna, amikor megjelent a folyosón, és olyanokat kezdett mondogatni, hogy ez egy tévedés, egészen véletlenül hozta el ezt a kabátot onnan. Még mindig tartom magam a véleményemhez, hogy ez egy égbekiáltóan pofátlanul hatalmas hazugság volt. Hátravitték kihallgatni, de előbb levetették róla a kabátot, így megint ott ültünk egy ideig a folyosón.
    Az egyik rendőr kivett mindent a kabát zsebeiből és leltárt készített róla, valamint megkérdezte, hogy minden megvan-e. Nagyjából végigtekintettem a tárgyakat, és igennel feleltem. Annak örültem a legjobban, hogy a kabátom meglett, és a sapka is a zsebében volt még. Kezdtem megnyugodni. Előjött a fickó és vele helyet cserélve nekem kellett a nyomozót az épület végébe követni a kihallgató szobába. Szépen minden adatomat felvette, a lopás értékéről és a történtekről is részletesen beszéltünk. Ő mindent legépelt, elolvastam, aláírtam, tiszta ügy volt. Számomra a legfájdalmasabb dolog mégis csak ez után történt.
    Ahogy visszaértem a folyosóra, ahol az a fazon és az akkori barátnőm egy asztal távolságra ültek egymástól, egy rendőr felügyeletével és a leltár ellenőrzése mellett végre mindent visszapakolhattam a kabátom zsebeibe, és elbúcsúzva, további nyugodt éjszakát kívánva kiléphettünk az őrsről. Nem igazán tudtam jól esően fellélegezni, mert a következő történt; barátnőm engem kezdett vádolni, hogy miért szidom a fickót, miért nem látom be, hogy egészen véletlenül vitte el a kabátomat a sajátja helyett. Mondtam neki, hogy nem volt az olyan részeg, hogy ne tudott volna megkülönböztetni egy széldzsekit egy irhakabáttól, hanem az direkt ezzel a szándékkal jött be az amúgy zártkörű buliba. Nem, az nem úgy volt, és én vagyok a hülye, hogy szegény fickót bántani és vádolni merem egyáltalán. Annyira megsajnálta, hogy minden szavát elhitte, amit összehordott, amíg a vallomásomat felvették az épület másik végében. Számomra az egész ügyből ezt a dolgot volt a legnehezebb felfogni, hogy a barátnőm, akinek elvileg mellettem kellett volna állnia, azt védi aki meglopott. Ha jól emlékszem a buliban nem maradtunk már sokáig, de ott is inkább ittam, hogy fel tudjam dolgozni a sokkot, ami ért. A barátnőmmel pedig nem szakítottam, mert akkoriban még túl gyáva voltam ahhoz, hogy elküldjem. Végül ő hagyott ott egy szilveszteren. De ez már egy másik történet.

Dunaföldvár, 2014. november 14.