Akkoriban érdekeltek a kulcslyukak. Kevés volt még a lapos, recés lakatkulcs, gyakoribbak voltak, a nyeles, hajlított nyelves kulcsok, ahol még nem volt recés a nyelv vége. Így ha betekintett valaki egy kulcslyukon, meg lehetett látni a hajlítás alakját. Minden formációnak száma volt, az otthoni utcai ajtóhoz az 54-es kulcs kellett, a bejáratihoz a 16-os.
    Történt egyszer, hogy fizika órára sorakoztunk a terem előtt, mert annak ajtaja mindig zárva volt, és várni kellett a tanító nénire, hogy kinyissa és beengedjen minket. A várakozás bizony elhúzódott, a tanító néni csak nem jött és már tíz perce ácsorgott az egész osztály a folyosón. Egy másik teremből már kiszólt a tanító néni, hogy maradjunk csendben, és viselkedjünk. Szóval, ahogy telt az idő, növekedett a káosz. Nem voltam én nagymenő, sőt éppen csak eltűrtek a társaim érzésem szerint, vagy hát, úgy ahogy befogadtak, bár volt egy kevés barátom. Néha féltem, hogy belém kötnek csak úgy, unatkozásból. Elvégre ezen a folyosón rúgtak már tökön.
    Valahogy nem volt kedvem hozzá, hogy része vagy megfigyelője legyek a káosznak. Odamentem az ajtóhoz, és belestem a kulcslyukon. Meglepődve láttam, hogy bizony egy 54-es zár van benne. Gondoltam most olyat mutathatok nekik, amit senki sem merne megtenni. Magabiztosan előhúztam a kulcsaimat, és mosolyogva kinyitottam az ajtót. Rögtön minden szem rám szegeződött. Csak mosolyogva megvontam a vállam, és alighanem be is vallottam, hogy az utcaajtónkat is ez a kulcs nyitja. Miután vagy öt perce bent ültünk szépen a teremben, egyszer csak benyitott a tanító néni nagy csodálkozva.
    – Ti meg hogy kerültök ide? Ki nyitotta ki nektek az ajtót?
    – Nyitva volt. – Mondta mindenki. Igazán jó érzés volt, egészen csodálatosan boldog voltam, hogy kivétel nélkül összefogott az egész osztály, és még az is váltig állította, hogy nem volt bezárva az ajtó, aki a múltkor tökön rúgott. A tanító néni hitetlenkedett egy darabig, de aztán abbamaradt a kérdezősködés, és egy rövid matek órát csak megtartott nekünk. Szerettem azt a tanító nénit. Később aztán ő lett az iskolaigazgató. De én akkor már gimnáziumba jártam.

Dunaföldvár, 2014. november 7.

    Úgy csapkodtuk a tenyerünkkel a vizet, hogy a lehető legtöbb levegőt vigyük le a felszín alá, aztán bizonygattuk, hogy így sokáig ki lehet bírni a víz alatt, mert lehet lélegezni. Szkeptikus volt, így mivel én tudtam legtovább visszatartani a lélegzetemet, nekem kellett alábukni, amíg ők csapdosták nekem az oxigént. Mikor már alig tudtam tartani magam, feljöttem, és mondtam, hogy bizony némi víz került az orromba, de akkor is, tényleg lehet így lélegezni. Mivel mindannyiuknál sokkal tovább voltam lent, ő is alábukott, hogy meggyőződjön igazunkról. Beleadtunk apait-anyait, aki eddig nem hitt nekünk, még annak is az fordult meg a fejében, ennyi rengeteg óriás buborék közül szinte kiszorul a víz, talán mégis csak lehetséges. Amikor aztán igen gyorsan szinte felugrott a felszín alól, prüszkölve, csóváltuk a fejünket, biztos nem jól csinálta, azért nem sikerült. Mondtuk neki, hogy a közepét és a felénél, ahol gyűlnek és sietnek felszínre a légbuborékok, azt kell megtalálni, biztattuk, hogy csak próbálja meg még egyszer.
    Gyanakodott. Sandán figyelte, ahogy magyarázunk, így gondoltam megmutatnom még egyszer. Lebuktam, ők pedig jó mélyre húzták be a levegőt amilyen gyorsan bírták. A nevetés kerülgetett, de tudtam, ha elkuncogom magam, akkor kiengedem tüdőmből a magamét, aztán fuccs az egész trükknek. Kalimpáltam én is, hadd higgyék, hogy gyűjtöm az orrom alá a buborékokat. Mikor felértem a felszínre elismerő pillantásokat kaptam, és újból érdekessé vált a dolog. Kicsit prüszköltem, meg fújtam az orrom, mintha víz ment volna bele, és elmondtam, hogy volt. A srác ismét vette a bátorságot, látta, hogy nekem megy, akkor neki miért ne menne. Ismét alávette magát a kísérletnek, és minden erőnkkel vittük neki a buborékokat. Ez maga volt az oxigénnel való dúsítás legmagasabb szintje, és mégis felugrott nagyon hamar, hogy ezt nem bírja. Orrából, szájából, füléből spriccelt a víz, megrázta magát.
    – Ti engem átvertek! – Mondta.
    – Nem, dehogy! – Ráztuk a fejünket. – Te csinálod rosszul, lehet, hogy gyakorolnod kéne.
    – Nem tudom hogyan, de átvertek! – Legyintett és elment, szót se szólt többet hozzánk.

Dunaföldvár, 2014. október 14.