Nyár volt. Vagy talán már ősz eleje. Sütött a nap, zöldelltek a fákon a levelek. Friss fű illata szállt a széllel.
   Egymást néztük. Nyeltem egyet. Ő lenge ruhában, én rövidnadrágban és pólóban. Idősebb volt nálam, de nem volt magasabb. A ruhája átlátszott. Világos rózsaszínű volt.
   Vállamra tette kezét. Közelebb hajolt, lehunytam a szemem. Szája a számhoz ért.
   Hevesen csókolództunk. Végigsimított a hátamon, én az övén és magamhoz szorítottam. Melegünk volt. Nyelveink símogatták egymást és aztán nem csak símogatták.
   Szorosan öleltük egymást. A szívem hevesen vert. Aztán abbahagytuk. Homlokaink összeértek, egymást néztük. Nyeltem egyet.
   Finoman kibontakozott ölelésemből és eltolt magától. Megfogtam a kezeit. Szemébe néztem, ő sírt. Vagy csak könnyezett. Aztán mosolyogni próbált.
   - Engedj el - suttogta.
   Lassan megráztam a fejemet. Ő távolabb lépett, de kezeit nem engedtem el.
   - Engedj el, kérlek - arcán egy halovány fájdalmas fintor futott végig, ahogy megpróbálta kiszabadítani a kezeit. Nem akartam elengedni. Már majdnem sírt.
   - Kérlek, mennem kell - mondta.
   És elengedtem. Rögtön elfordult és elszaladt. Ruhája alól kivillantak meztelen lábai. Elfordultam.
   Azóta sem láttam. Arcára sem emlékszem már, a hangjára sem, csak a csókja izzik még.
   Azóta élek így. Színek nélkül - minden nélkül. Azóta a nyári délután óta. Vagy talán már ősz volt?

Dunaföldvár, 1999. január 26.

   Rájöttem és megvilágosodtam. Áttörtem a saját magam játékszabályait akarattalan. Szörnyű ez az egész. Isten létezik. És itt ül mellettem. És én vagyok. Én vagyok Isten és aki melletem ül, szintén Isten és ebből következik, hogy ő is én vagyok. Én voltam Napóleon és Kolombusz, a fa a kertben és a szúnyog amit az előbb csaptam le. Megöltem egy önmagam.
   Teremtettem magamnak testet, voltam Ádám. Teremtettem magam köré természetet, s voltam fa, fű, bokor. Önmagam kitalált világában élek és az vagyok aki akarok. Egyedül voltam és lett Éva. És egyszer eljátszottam Évát, hogy kielégítsem Ádám önmagamat. Minden születéskor elfelejtem, hogy én vagyok Isten s most (sajna?) rájöttem.
   Voltam Brachiosaurus és pálmafa, tengeri csillag és moszat meg plankton, cápa, macska, légy és pillangó. Gazdag ember és kutya, munkanélküli csőlakó és évezredes tuja. Minden én vagyok. Ha beszélgetek valakivel, önmagammal beszélek. Más életek mássá formálnak. Én vagyok apám és anyám és egyikük szeretője. Feltaláltam a villanyégőt és az atombombát. Még a Sátán is én vagyok. A gyilkos, az áldozat, a szemtanú, a pilóta a gépen, az utaskísérő-én kiszolgálja az én-utast. Író vagyok és filmszereplő. Két kókuszpálma a magam építette betonút mellett Hawaiin.
   Tökéletes játék, elszórakoztatom önmagam mert egyedül unalmas. Eljátszom a fiút aki meg akar fűzni egy lányt és visszautasítom magam. Én vagyok a moly a szekrényben és kiirtom magam. Szeretem minden énemet, néha azért rossz vagyok. Hitler voltam és Sztálin. Erzsébet királynő és Jézus. Busmann és griff és dögkeselyű és menyét és bagoly és denevér és hegedű-készítő.
   Én vagyok az aki ezt írom és én, aki olvasom. És hogy jöttem rá? Bárki teremthet anyagból anyagot. De lelket senki sem. Még Isten sem. Én sem. Most már kiderült, hát legyen vége a játéknak és kezdjünk egy újat. Olyat, ami még nem volt.

Dunaföldvár, 2000. június 06.