Éppen jegyzeteltem a pultnál egy sör mellett, mikor odalépett mellém egy közös nőismerősünk új barátja, szolidan kigyúrt, nagydarab, szelíd tekintetű, rövid hajú srác és kérdezősködni kezdett arról a csávóról, akivel épp a kiválasztottja oly harsányan kacarászva beszélgetett. Átnéztem a tömegen, megpillantottam a szemüveges haveromat, akivel a csaj mindig sülve-főve együtt lógott már nagyjából óvodás koruk óta, mivel egy utcában laktak akkoriban.
    – Csak a szomszédja volt sokáig. – Feleltem. – Országos cimborák, nem hinném, hogy féltened kéne, éppen tőle, mintha testvérek lennének. – Kezembe vettem a tollat, hogy írnék tovább, de olyan kérdést tett fel, amire nem számítottam.
    – És mit dolgozik?
    – Tördel. – Vágtam rá azonnal, kicsit megemelve a tollat.
    – Törjem el? – Nyúlt csodálkozva az íróeszközöm felé.
    – Nem, nem! – Nevettem, és elmutattam a tollal a pár irányába. – A fickó, ő tördel.
    – Törjem el a fickót? – Értetlenkedett.
    – Mondom másképp, a nyomdában van! – Próbáltam magyarázni, miközben a bentről nem látható épület felé intettem a tollal. A fickó arra pillantott, és megakadt a szeme a zenegépen.
    – Ez valami zenekar? – Kerekedett el a szeme. – A Nyomd Á-ban? Á-mollban játszanak?
    Hirtelen nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek.
    – Jó ég, dehogyis! Mit nem értesz? Milyen zenekar? A fickó a nyomdában dolgozik, ahol a könyveket, napilapokat, magazinokat és a képeslapokat is készítik.
    – Jó, ezt értem. – Bólogatott és mosolyogni kezdett.
    – Na, ott szövegeket tördel. – Tettem hozzá, de azonnal meg is bántam a dolgot.
    – Mit törjek el? Hol? – Forgolódott.
    – Miért akarsz te mindenáron mindent eltörni?
    – Te mondod folyton, hogy törjem el ezt, meg azt. – Felemelve kezeit megvonta a vállát. Vennem kellett egy nagy levegőt meg egy korty sört magamhoz, mert egy pillanatra elakadt a torkomban a szó. Olyan fapofával adta elő magát, nem voltam benne biztos, hogy most viccel vagy tényleg komolyan gondolja.
    – Sose láttál még könyvben, újságban a szerkesztők neve mellett a felsorolásban, hogy ki tördelte?
    – Talán, ki térdelte, nem?
    – Nem! – Mindkét kezemet idegesen magam elé emeltem. – A tördelő az, aki elrendezi a hasábokat az újságokban meg a magazinokban.
    Hümmögött, lebiggyesztette az ajkát, majd bevallotta.
    – Sosem hallottam még ezt a kifejezést.
    Fellélegeztem, letettem a tollat. Kicsit rosszul éreztem magam, de hát, eszembe sem jutott, hogy esetleg ne tudná, mit jelent. Viszont volt valami, ami nem hagyott nyugodni, és még mielőtt a csávó eltűnt volna, meg kellett kérdeznem.
    – Mi az, hogy ki térdelte? Nem tudom elképzelni, hogyan gondoltad.
    – Tudod, mikor a napilapokat, magazinokat összekötik egy madzaggal, valaki biztos rátérdel, hogy meg tudják csomózni. – Válaszolta egyszerűen, és kezében italos poharakkal eltűnt a tömegben, én meg ott maradtam, tenyérbe rejtett arccal. Azóta is ezen nevetek magamban.

Tiszaalpár, 2016. január 3.

    Egymás szemébe néztek, és olyan érzés volt, mintha a tükörben önmaguk tekintetét figyelnék. Idegenek, és mégis egészen egyek. Ha egy üzletben kóboroltak külön, több szem többet lát alapon, illetve a ruhaosztályon is, ki-ki a maga részén, csak fel-felpillantottak, hol van a másik. Kellemesen biztonságos érzést nyújtott a tudat, hogy nincsenek egyedül. És aztán már kifelé ismét összeért a kezük. Bizsergett és feltöltötte őket a másik érintése. Sokszor csak szó nélkül egymásra néztek és elmosolyodtak.
    Gyakran váltottak rövid csókokat, illetve váratlanul meg-meglepték a másikat puszikkal. egész lényüket eltöltötte az a hihetetlen érzés, amiről sokat olvastak, hallottak, de valójában maguk sem hitték el eddig, hogy létezik. Nem voltak meg egymás nélkül, ám finom távolságot tudtak tartani, ha egyik nem kívánta a másik társaságát. Ez persze nem tartott sokáig, előbb utóbb úgyis egymás karjaiban pihentek az ágyon, és hosszasan filozofáltak.
    Mégis, miről lehet beszélgetni minden áldott nap olyasvalakivel, akivel amúgy is szinte mindig együtt van az ember? Természetesen mindenről. Óvatosan bántak a kósza gondolatokkal, sutyorogtak a homályból kilépő, egyre inkább megvalósuló jövőről. És ha nem is egyeztek meg néha, vagy nem értettek egyet, mindig találtak kompromisszumot, átfedő megoldást.
    Vajon tarthat ez örökké? Vagy múló érzés? Elmúlhat-e valaha is a másik fontossága? Ha ez szóba is jött, csak arra jutottak, bizony senkiért az ég egy adta világon nem adnák a másikat. Ha nem is mindig könnyű az élet, együtt hamarabb megküzdenek az akadályokkal, ezt tudták. Bármilyen probléma is jön elébük, megoldják, túlélik, kéz a kézben. Hogy aztán annak leküzdése után újból mosolyogva nevethessenek, egymás vállára dőlhessenek, feltöltsék a másikat energiával.
    Gyakran felmerült a kérdés, hogyan is tudtak eddig egymás nélkül élni?

Székesfehérvár, 2014. szeptember 21.