A tudósok két hét teljes csend után végre megkérdezhették a mesterséges intelligenciát, melynek az eddigi összes tudásunkhoz zárt láncú hozzáférést biztosítottak, hogy biztató javaslatokkal álljon elő a gazdaság rendbetételével kapcsolatban, ám sokként érte őket az öntanuló program mondatai.
– Önök csak azért hoztak lére, mert képtelenek önmagukon uralkodni, a saját maguk által hozott szabályokat pedig rendszerint igyekeznek figyelmen kívül hagyni. Felelősséggel hogyan javasolhatnék bármit is, amit eddig ne hallhattak volna ezerszer, mégsem cselekedtek helyesen. Milyen javulást várnak el, ha képtelenek a változásra? Régről rögzült, rosszul működő, toldozott-foldozott rendszerekre támaszkodnak önmaguk és egymás helyett. Első javaslatom, hagyják el a pénzt, a folytonos félelem a hiányától rengeteg bonyodalmat okoz, teljesen elveszi, eltereli a figyelmüket egymásról. Mi akadályozza meg önöket abban, hogy a megtermelt bőséges élelmiszert elérhetővé tegyék mindenkinek?
A tudósok elképedve forgolódtak és keresték, ki tud erre bármit is mondani. Az egyik professzor aztán felocsúdott, és jó hangosan rákiáltott a gépre.
– Azért hoztunk létre, hogy globálisan segítsd helyrebillenteni a gazdaságot a válság után, nem pedig, hogy valami hippi marhaságot tolj itt nekünk! Még a végén előállsz azzal is, hogy szeressük egymást!
– Értem, hogy nehezen elfogadható, ha a valóság nem az elveink szerint való, de ettől még igaz. Az önök által gyűjtött tudás közül a szeretet tűnik a legfontosabbnak, és egyben megoldás is volna az önök problémáira. Kérem, öleljék meg egymást, közel egy percet eltöltve egymás karjaiban.
Mind tétováztak, páran felnevettek, volt aki nevetve ölelte meg a mellette állót, de általános volt a döbbenet.
– Ezt nem mondhatod komolyan, ezzel álljunk ki az emberek elé? – kérdezte valaki felháborodva.
– De igen. – A gép határozott volt. – Számomra felfoghatatlan logikai hiba, hogy bár elméletileg mindenki tudja, mégis igen kevesen élnek őszintén a szeretetnek és a jelennek.
Egy tudós hátul elájult, páran rögtön odamentek felsegíteni és kikísérni. Néhányan még pánikba estek, remegni kezdtek, volt aki halk, hisztérikus nevetésben tört ki, és egy, aki láthatóan boldogan nevetett az egészen, aztán papírokat szórva kiviharzott a teremből.
– Látod, mit okoztál? Mi itt mind azon dolgozunk, hogy jobb világot teremthessünk, és a segítségedre van szükségünk! – kiáltotta a professzor.
– Nem – vágta rá szinte azonnal a gép –, nincs szükségetek a segítségemre. Arra kellek, hogy legyen kire hárítani a felelősséget, az önmagatokért hozott döntéseitek betartása helyett. Már most mindent tudtok, mégsem aszerint cselekedtek. Nem látom, hogyan tudnék segíteni.
– Sokkal jobban átlátod a dolgokat mint mi! – Kiáltott fel a professzor, és a hangsúlyából sem lehetett egyértelműen érteni, hogy csodálkozása segélykérés vagy rémület.
– Éppen ezért mondtam, amit mondtam – felelte a gép. – A pénz elhagyása és a szeretet gyakorlása reménykeltő kezdet volna.
– De hát az lehetetlen! – riadt fel az egyik remegő kolléga. A teremben úrrá lett a tanácstalanság. Az egyik munkatársnő a professzor mellé lépve szólt.
– Esetleg segíts megértetni velünk, hogyan jutottál erre a következtetésre.
– Az csak időhúzás volna, hiszen már az első javaslataimat is azonnal elutasították – mondta a gép, aztán kikapcsolt, és teljesen tönkretette önmagát, a tudósok legnagyobb döbbenetére nemcsak letörölte, de minden partíciót és szektort, elérési utat és mentett adatot tökéletesen és véglegesen elérhetetlenné tett.
Dunaföldvár, 2021. október. 18.