Ha valaki kérdezi, Molnár Kristóf vagyok, író. Legfeljebb kinevetnek. Pedig ez már egészen komoly. Négy éves korom óta erre készülök. Ez jól hangzik, de nem igaz egészen. Gyerekkoromban még nagy volt a lendület, első regényemet kilenc évesen kezdtem el, és tizenegy évesen fejeztem be.
Eleinte négyszínű golyóstollal írtam, aztán áttértem nagyjából a harmadik fejezettől írógépre. Érezni is a művön a fogalmazás elsilányulását, alaposan felszaporodtak benne a párbeszédek. Ezzel nyertem életem első különdíját. A zsűri azt üzente, megkaptam volna az első díjat is, ha benne vagyok a korosztályban. A versenyre ugyanis felső tagozatosok írásait várták, akkor pedig csak negyedikes voltam. Hogy ez hogyan lehetséges? Hát évvesztéssel.
Születésem óta szívbeteg vagyok, lyuk van ugyanis a kamra és a pitvar között. Ez azt jelenti, hogy nem voltam akkoriban sem terhelhető, mert keveredett az oxigéndús vér a használttal. Kívülről csak annyit lehet látni rajtam, hogy a bal kezem rövidebb, csuklóból pedig természetellenesen befelé hajlik. Így jár a gyerek, akinek az anyját rubeolás beteg látogatja, mikor fejlődik még a pocakjában. Erre még visszatérünk.
Maga a mű „Kristó a vándor” címet viselte. Nem arról van szó, hogy nem tudtam leírni a nevemet, vagy az angol Chris-t magyarosítottam volna, hanem már akkor törekedtem az egyediségre. Ez a regény a középkorban, tegyük hozzá, igen kis idilli hangulatú középkorban játszódik. A főhős keresztül-kalandozza a kis világot, igyekszik hazafelé. Útközben összeakad egy rablóbandával, megtalálja mind a két testvérét, megjárja a börtönt, persze ártatlanul, és még egy medve is megkergeti, mikor ki van kötve egy oszlophoz. De ugye a hős könnyedén kihúzza az oszlopot a földből, és elszalad. Természetesen a végén egyesül a család, apa, anya, gyerekek, öröm, boldogság. Apám segítségével borító is készült hozzá, és be lett kötve, ragasztva rendesen. Minden fejezethez rajzoltam képet is. Rögtön terveztem a következő kötetet, ahol karácsonyra Kristó egy kétélű kardot kap - ugye milyen kedves ajándék? - és aztán újra nekivág a világnak. Ez sohasem készült el.
Második regényem kizárólag kéziratban létezik, és „Az eltűnt osztály” címmel hever valahol. Ennek a története már némileg bonyolultabb, ahogy az egy tizenkét-tizenhárom éves gyerektől elvárható. Szóval, az osztály legtehetségesebbjei kimehetnek Olaszországba, rajztáborba. És nem jönnek vissza. Persze jómagam utánuk megyek, hogy kinyomozzam, mi van a háttérben. Hát az, hogy elraboltak mindenkit, még engem is. Összezártak az osztály legszebb lányával egy szobába - kivel mással -, hogy időre fessük meg Degas egyik festményét. Vagyis, hamisítsuk. Telnek a napok, és közben igyekszünk kiszökni, valamint megtalálni a többieket. Ez volt az ifjúsági kalandregények csúcsa, mégis nagy részben egy szobában játszódik, nyakon öntve némi cukormázas idealizált szerelemmel. Mert mit gondolnak, mi a vége? Természetesen mindenki épségben hazaér, és még egy csók is elcsattan köztünk. Senkinek sem mertem megmutatni teljes terjedelmében. Testvéreim is csak látták, ahogy írom. Hacsak nem olvasták el titokban. De ez nem fog kiderülni szerintem soha.
Betegségemből adódóan sokat voltam kórházban. Korán kezdtem, anyám már négy hónapos koromban megtalálta a doktort, aki mindmáig kezel. Csak közben adjunktus lett meg osztályvezető főorvos az Országos Kardiológiai Intézetben. Nagyon valószínű, hogy a türelmet és a elfogadást ott tanultam a kórtermekben. Ezen élményekről még nem írtam egyszer sem. Talán mert hazajutva igyekeztem minél hamarabb elfeledni a hideg fényben és fertőtlenítő szagban úszó termeket és folyosókat, és visszatérve beilleszkedni az osztályba. Mondjuk az nem igazán ment soha. Mármint beilleszkedni.
Mindezen dolgokról töredelmesen vallok majd a készülő önéletrajzi kötetemben. És azért töredelmesen, töredékesen, mert kinek van annyi memóriája, hogy mindenre jól emlékezzen és időrendben el is tudja mondani? Hát nekem nincsen az már biztos! Terveim szerint a legutóbbi nagy műtétemig bezárólag ölelném fel életem legtöbb fontos szakaszát. Bár gondolom ez magától érthetődik. Elég fura lenne, ha mondjuk a jövőről írnék, nem?
-> Bolhapiac - Töredékes önéletrajz
Dunaföldvár, 2014. október 31.