<- Előzmények

    – Ez így nem mehet tovább! – Fakadt ki teljesen váratlanul Béla a kocsmában – Értsd meg, nem bírok aludni az óta!
    – Mióta? – Kérdeztem félve, pedig tudtam mire céloz. Nagyon reméltem nem hozza szóba a szörnyű esetet, ami miatt magam is csak rettegek minden éjjel. Egyetlen porcikám sem kívánta felidézni az estét, mikor négy ismeretlen lényt szabadítottunk ki több száz éves fogságából.
    – Mindenképpen ki kell derítenünk, kik vagy mik voltak azok! – Nézett rám, tágra nyílt szemmel, miközben mutatóujjával az asztallapot böködte és egyre csak felém hajolt. Aztán visszadőlt székébe, tekintetét le sem véve rólam. Nem tetszett a dolog, de éreztem előbb vagy utóbb úgy is meg kell tenni. És akkor már miért ne most. Így is késve vagyunk, ki tudja, mit tudunk kideríteni egyáltalán. Kelletlenül nyúltam a sörömért, fejemet ingázva, morgolódva.
    – Jól van. – Egyeztem bele – Amint kivilágosodik, elmehetünk megnézni a pincét.
    Hidegrázás futott végig rajtunk. Ittunk.
    – Még mindig nem értem – mondta Béla –, hogy nőhettek meg ekkorára?
    – Honnan tudhatnám! Mi vagyok én, biológus? És miféle lények lehettek? Azt mondd meg!
    Mondani is akart valamit, csak tátva maradt a szája. Aztán csak lebiggyesztette az ajka két szélét, és nézett maga elé tanácstalanul.
    – Meg aztán mégis, hogy éltek ott lent eddig? Mit ettek? Egymást? – folytattam. Nagyon bosszantott, hogy egyáltalán erről kell beszélnünk. Torkomat elszorította a félelem, hogy vissza kell menni a helyszínre. Forogtak a gondolataim, szerintem az óta nem is voltam a hátsó udvarban. Még hogy pincebővítés, a fene egye meg az egészet, hogy kitaláltam. Bátorság kellett ahhoz is, hogy egyáltalán ezen gondolkodhassak, úgy hogy felálltam, és rendeltem két felest.
    – Ezt minek hoztad ki? – nézett rám kérdőn Béla.
    – Szerinted? Kell a bátorság, ha holnap le akarunk menni oda. – Ezzel a kezébe nyomtam a poharat. Gyorsan lehúztuk, visszaültem. Pislogtunk egy párat összeszorított szájjal, és ráztuk a fejünket. Aztán muszáj volt leküldeni utána néhány korty sört. Káromkodtunk, aztán rágyújtottunk. Az üresedő kocsma lámpái alatt gyűltek és gomolyogtak kifújt füstfelhőink. Szerettük ezt a helyet, mert nem volt záróra, folyamatosan nyitva tartottak. Ha már ránk sötétedett, az egész éjszakát bent töltöttük el.
    – Figyelj! Holnap, ha lemegyünk, vinnünk kell zacskókat. Uzsonnásat, meg nagyobbat is. – Mondta, miközben rám szegezte a cigarettája végét.
    – Azt minek? – Kérdeztem elkerekedett szemekkel.
    – Hát, hogy ha bármit találunk, tényleg, bármit, beletesszük, és elküldjük valami laborba. Meg kesztyű is kell.
    – Mi vagy te, valami átkozott helyszínelő?
    Erre begorombult, és elkezdte magyarázni, hogy mégis, akkor hogyan akarom kideríteni, hogy mik voltak ezek, meg hogy hogyan éltek túl évszázadokat. Mondtam neki, hogy félreértés ne essék, én éppen nem akarok tudni róluk semmit, sőt, legszívesebben elfelejteném az egészet, csak nem lehet. És különben is, hova akarja beküldeni a leleteket? Az archeológiai tanszékre? Csak fogta a fejét, és nem szólt semmit. Forgattam a szemem. Ittunk. Elfogyott. Béla szépen komótosan felállt, megigazgatta a ruháját, és rendelt még két sört, meg két felest.
    – Ide figyelj, nem akarom, hogy kiderüljön bármi módon is, hogy erről mi tehetünk. – Krákogtam, miután elfogyasztottuk a röviditalokat. – Márpedig ha elküldjük valahova, akkor csak rá kell írni, kik vagyunk. Vagy, hogy gondoltad?
    – Miért, honnan tudnák, hogy mi voltunk?
    – Mert az én telkemen van a pince! Vagy gondolod, ha kiderül, valami nem stimmel, csak megnézik, mi történt, nem? És, szerinted nem fognak megvizsgálni mindent ott lent?
    Válaszul csak fellendítette mind a két karját. Legyintettem, és ráztam a fejem. Legszívesebben kiráztam volna belőle az utolsó gondolatát és emlékét is az esetnek. Összeszorult a gyomrom. Még pár óra és kivilágosodik. Lopva kilestem az ablakon. A függöny mögött csak feketeség.
    – Hát nem lenne jobb mégis a végére járni? – Kérdezte Béla. Bólintottam, de. Egymás szemébe nézve felemeltük poharainkat, és ittunk. Egy lendülettel legurult a sör fele, Béla meg kuncogott rajtam, hogy hova sietek. Befogtam a száját egy cigarettával. Zsibbadni kezdett az agyam. Rossz álomként lebegett előttem a kép, hogy bemegyünk a sötét pincébe, a leomlott falon túlra holnap.
    – És te most tényleg le akarsz oda menni? – kérdeztem. A válasz egy határozott igen volt. Megadtam magam. Mit tehetnék. Engem is üldöz a kép arról az éjszakáról. Talán véget lehetne vetni a rémálomnak, ha lerántanánk a leplet róluk, mert valahányszor felidézem, ahogy kijönnek, megbénít a rettegés. Miért voltak ennyire emberszerűek? Ha mutáns kutyák, vagy valami mitikus lények volnának, az sem lenne kevésbé nyugtalanító. Bélán láttam, hogy ő is ezen mélázik.
    – Mire számítasz, mit találunk ott?
    – Nem is tudom – tárta szét karjait –, talán lábnyomokat. Meg a fészküket.
    – A fészküket!? – Nevettem fel idegesen – Hát úgy néztek ki, mint valami madarak?
    – Akkor a kuckójukat, a hálójukat, a zugot ahol feküdtek – kereste a helyes kifejezést a plafont bámulva –, a rosseb tudja mit, valamit. Valamit, amiből bármi következtetést lehet levonni, hogy egyáltalán mivel lehet dolgunk.
    Rám nézett tanácstalanul, és megvonta a vállát. Jóváhagytam, és hozzátettem, hogy egy nagy kupac ürüléket is biztos találunk majd. Nevetésünk nem volt vidám, csak feszültségoldó. Sorolni kezdtük, hogy miket is kell akkor vinni a küldetéshez. A gázmaszk így a sor elejére került. Még két sör meg két feles után a lista nem fért volna rá egy rajzlapra, és nem csak azért, mert részegen valószínűleg nagyobb betűkkel és hullámzó sorokkal ír az ember, hanem mert néhány tétel többször is szerepelt volna. De ott aztán volt minden, elengedtük a fantáziánkat és farkaskutya, bengáli tigris, meteor, reflektor, kétélű kard, tudós professzor, sokkoló, gépfegyver, fémdetektor, meg hasonlók. Hajnalra rendesen felbátorítottuk magunkat, elszántak voltunk, puszta kézzel is képesek lettünk volna szembeszállni bármelyikkel, ha szembejön, egyszerűen lekaratéztuk volna. Nyomozói képességeink Sherlocki magasságokba emelkedtek, észjárásunk és következtetéseink messze menőek voltak, ám sajnos a feledés és fejfájós másnap homályába vesztek. Jókedvűen és kurjongatva ugráltunk a pirkadó fényekben úszó hajnali utcákon az ébredezők bosszúságára, és egyre csak bizonygattuk egymásnak és magunknak, hogy bizony felkutatjuk és legyőzzük a négy teljesen ismeretlen eredetű szörnyet, megszabadítjuk a világot a gonosz démonoktól, ha kell, kitanuljuk a mágia művészetét is, és visszaküldjük őket a pokol legmélyebb bugyrába. Lelkesek voltunk, ám ahogy közeledtünk a házhoz, amit örököltem az évszázados pincével együtt, egyre csendesebbek lettünk. Igen, igen, legyőzzük őket, kiderítjük az igazságot is róluk, de csak miután aludtunk egy keveset. Behívtam, mindegyikünk eldőlt valahova, és elnyomott minket az alkoholos fejfájás. Kábult álmomban egy hatalmas szőrös gorillaszerű ember közeledett felém, és hosszú erős ujjaival meg akart fojtani. Összerándultam ijedtemben, és leestem az ágyról.

-> Folytatás

Dunaföldvár, 2014. szeptember 29.

    – Na, akkor, hogy is van ez? Mondd még egyszer, mert nem egészen tiszta a dolog. Itt vagyunk a pincédben, kalapácsok a kézben, miért is?
    – Szóval, mint mondtam már, ezt a házat valamikor a középkorban építették, és maga a pince két lejáraton is megközelíthető. Vagyis régebben ez egy pince volt. Még az is lehet, hogy rejtett kazamatákhoz csatlakozik. Az előző tulajdonosok falaztatták be mindkét lejáratot, ha jól tudom. Illetve, itt ugye nem hagytak sok helyet, szinte semmire se jó ez a rövid pince rész itt. Ki kellene verni itt ezt a falat, hogy beljebb mehessünk és meghosszabbíthassuk.
    – Jól van. Csákány nem volt?
   Megráztam a fejem. Béla a fáklya lángjára tekintett, aztán rám.
    – Hát, jól van, akkor kezdjük.
   Felemelte a kalapácsát, jól meglendítette, és az ék alakú részével a masszív kőfalnak lendítette. Követtem a mozdulatot a sajátommal, és igyekeztem ugyanoda ütni. Csapásaink nagy visszhangot vertek, de a fal meg sem sérült. Ment ez így egy darabig, vertük a fal közepét nagy lendülettel, a kutyám lihegett a lábunknál farkcsóválva, Béla szájából egy gyújtatlan cigaretta lógott, hátunkon kezdett csordogálni a veríték. Némely csapás után a fal szikrát vetett.
   – Ez így nem lesz jó. – mondta Béla. Leengedte a kalapácsot, majdnem fejbe verte vele a kutyát.
   – Ej, Bozont, nem mégy innen? – szóltam rá, és nyomatékosításul felé nyújtottam a lábam. Visszahátrált a lépcsőig, és leült alá, mi pedig rágyújtottunk.
   – Tudod, néha azért elgondolkodom, hogy miért jártak vissza évtizedekig a régi tulajdonosok a házba. Egyik fő dolguk volt, hogy megnézzék a pincefalakat. Állítólag omlásveszélyes.
   Béla hunyorított.
   – Kösz. És ezt csak most mondod?
   – Miért, mit gondoltál, minek falazták be?
   – Lehet, hogy bezártak oda valakit – vonta meg a vállát –, miért ne? Majd meglátod, igazam van, ha megtaláljuk a csontokat.
   Hitetlenkedve megráztam a fejem.
   – Ugyan már, persze.
   – Ez azért elég masszív építmény, egy szilánk nem sok, annyit se hasítottunk ki belőle.
   Elnyomtuk a csikkeket a porba, és folytattuk a kalapálást. Igyekeztünk mindig ugyan azt a pontot eltalálni, hellyel-közzel sikerült is, apró szilánkok repültek le a falról. Ezen a sikeren felbuzdulva még nagyobb lendülettel folytattuk. Döngött az egész hely, a fáklya lángja is ritmusra táncolt. Úgy tűnt órák óta dolgozunk. A plafonról kezdett hullani némi homok, majdnem Béla orrára. Felmordult. Megálltunk.
   – Te, ha ez itt ránk omlik, azért akkor nagyon mérges leszek. – nézett rám szúrós szemmel.
   Legyintettem.
   – Figyelj, építkeztünk fölötte, az egész udvar is rendezve volt, soha még csak jele sem volt, hogy omlana. Ezért nem érzem jogosnak ezt a falat itt. Meg, ha idáig nem omlott be, gondolod majd most fog?
   Leültünk a lépcsőre dohányozni, simogattuk a kutyát, mind mereven bámultuk a falat.
   – És mi van, ha valami olyasmi van mögötte, amit el sem tudunk képzelni? És hogy valóban oka van, hogy be kellett falazni ide? – kérdezte Béla merengve. Megráztam a fejem. Bolondságnak tartottam.
   – Ránk fog esteledni. – jegyezte meg.
   Folytattuk a munkát, és lassan haladtunk, ám úgy tűnt sikerült ütni egy pici rést, egy tűnyi lyukat, ahol a kövek összeértek. Béla ujjongott.
   – Menni fog ez, menni fog! – mosolygott. Láttam rajta, hogy most kezd majd igazán belelendülni. Próbáltuk piszkálni a lyukat, belesni rajta, éreztük az enyhe légáramot, ahogy a megfáradt, állott levegő kicserélődni igyekszik. A kutya halkan morogni kezdett. Ez valahogy határozottan nem tetszett neki. Mi pedig felbuzdulva újból nekiláttunk verni a falat. A lyuk éppen csak tágult egy picit, Bozont már a lépcsőn is felszaladt otthagyva minket a rebegő fényben. Nevetve álltunk meg. Béla belesett a lyukon, és viccelődve megkocogtatta a falat a kalapáccsal.
   – Hahó! Van ott valaki?
   A nevetés azonban ajkunkra fagyott, mert két mély dobbanás volt a válasz. Valahonnan mélyről a pince belsejéből. Elkomorodtunk.
   – Ez mi volt? – kérdezte Béla – Szerinted?
   – Nem is tudom, visszhang?
   – De ez hangosabb volt. – jegyezte meg Béla.
   – Akkor talán épp most fog leszakadni – próbáltam viccesen mondani valamit, de elfogott minket a félelem, valamiféle megmagyarázhatatlan módon. Megborzongtunk. Béla a lépcső felé nézett.
   – Bozont meg hova lett?
   – Felment, nem is olyan rég.
   Éreztük, hogy ennek oka van. Ott álltunk, leeresztett kalapácsokkal, földbe gyökerezett lábbal, és elkezdtünk remegni. Ugyanis további zajokat hallottunk a túloldalról. Hátrálni kezdtünk. A hangok közeledtek. Végigfutott rajtunk a hideg rémület, fel sem tudtuk fogni, el sem mertük képzelni mi lehet a fal mögött. Mert nem mókus, sem vakond. Nem lehetett patkány sem. Illetve de, az lehetett volna akár. Mondjuk úgy ezer meg ezer patkány. Csak ők nem dübörögnek. De ha mégis dübörögnek, akkor úgy folynak ott bent, mint a túláradt folyó, mint a sodró áradat. Aztán az a valami megdöngette a falat kétszer. Mi majdnem elestünk a lépcső aljába hátráltunkban, szabályos feliszkoltunk a koromfekete égbolt alá, ki a friss levegőre. Ahogy megcsapott minket a hűvös fuvallat, kicsit megkönnyebbültünk, már majdnem fel is nevettünk, micsoda bolondság ez, talán csak egyszerűen a túlfűtött hangulat, a bezártság, vagy a több órás kimerítő munka nagyította fel a hangokat a fejünkben, az okozhatta az ijedtségünket.
    Csakhogy Bozont ott állt a lépcső tetején és veszettül ugatott. Úgy tűnt, mintha az összes szőre az égnek állna, annyira reszketett, és teli torokból ugatott, meg vicsorgott. Akkor ocsúdtunk fel, mikor elszaladt végül a kert végébe. Egymásra néztünk Bélával, szívünk a torkunkban dobogott. Annyit vettünk észre, hogy lentről már nem jön fény, nem ég a fáklya. Mégis, mi, vagy ki fújta el?
    Béla odakapott a mellkasomhoz, és elkezdett hátrálni. Húzott magával, hogy ne legyen rajtam úrrá a kíváncsiság, ne nézzem meg, mégis mi történhetett odalent. Megremegett a föld. Úgy tűnt, mintha valami nagy erő feszítené a falat. Hirtelen jéghideg szálakká váltak az idegeim, a mozdulataim pedig bizonytalanná. Lábaim kocsonyássá váltak, úgy remegtem. Motyogást hallottam. Béla koordinálatlanul mozgó ajakkal habogott valamit, de nem imát. Mintha olyasmi lett volna, hogy „a csillagok állása, a csillagok”. Felpillantva az égboltra, nem láttam egy csillagot sem. Fel sem fogtam, hogy a koromsötétnél is sötétebb van. Morgott, dübörgött alattunk a talaj, és valami megreccsent. A dermesztő iszonyat karmai hatoltak agyunkba. Elképzelhetetlen erők újra és újra nekirugaszkodtak az egyre gyengülő falnak.
    Már minden kutya ugatott, meg vonyított, meg acsarkodott a környéken. Nem voltunk képesek hátat fordítani a lejáratnak, mindinkább csak távolodtunk, oldalvást, hogy azért azt lássuk, ha valami, vagy valaki mégis előbukkanna. Mikor a kövek végül megadták magukat, fakockából épült vár omlásának tompa hangját hallottuk, torkomban fojtogatta dobogó szívemet a jeges rémület. A szememet mégsem bírtam becsukni, nem tudtam elfordulni, alighanem látnom kellett mit szabadítottunk a világra.
    Abban a nagy sötétségben, a kerteken túli utcalámpák halovány fényében, nem igazán lehetett megfigyelni, hogy mi is bújt ki pontosan a több évszázados pincéből. Talán már elég távol voltunk, hogy ne vegyen észre, nekem egy pillanatra mégis úgy tűnt, mintha felénk vetette volna tekintetét. Érezhetően hatalmas volt, görnyedve jött ki. Aligha tudnám pontosan leírni a kinézetét. Felegyenesedett, megrázta magát és lomhának tűnő hatalmas léptekkel eltűnt a kert vége felé. Még mielőtt bármit mondhattam volna, kiderült, nem volt egyedül. Még hárman kúsztak elő, egyikük sem szólt egy szót sem. Hörögtek halkan, és szétszéledtek. Egyikük sem jött felénk. Hamar eltűntek a sűrű éjszakában. Mi ketten összeestünk, de nem ájultunk el azonnal, csak kiszáradt torokkal hallgattuk a félelemtől vinnyogó kutyákat. Némelyik nagyon magas tartományba ment el, és ott is tapintani lehetett a rettegését, némelyik pedig csak váratlan hirtelenséggel abbahagyta az ugatást. Azóta sem tudom, hogy éltük túl, mi volt másnap.
    Mi csak rothadó fák kiüresedett kérgei voltunk Bélával. Erről soha többet nem beszéltünk, mert bármilyen utalás is a torokszorító, zsigeri rémület emlékét idézi elő. Azóta képtelen vagyok éjjel aludni, semmi fény nem segít ezen, sem emelet. Ha titokzatos halálesetekről olvasok, még mindig eszembe jut négy hatalmas, homályos folt az elképzelhetetlenül sötét éjszakában.

-> Folytatás

Székesfehérvár, 2014. szeptember 20.