<- Előzmények

    Némi kábulattal ébredtünk. Homályosan derengett emlékeim közt, hogy mire is készültünk, ettől pedig összeszorult a gyomrom és elszorult a torkom. Futkározott rajtam a hideg. Felültem, nekidőltem az ágy szélének, és fogtam a zsibongó fejemet. Béla szólongatott, hogy van-e kávém. Bólintottam. Összeszedtük magunkat és kibotorkáltunk a konyhába, aztán kiültünk a délutáni napfényre egyik kezünkben gőzölgő csészével, a másikban pedig füstölgő cigivel. Úgy néztünk magunk elé, meg az udvarra, mintha még soha sem láttuk volna, és nem tudnánk, hol vagyunk. Pedig egész egyszerűen csak nem volt kedvünk nekiindulni a küldetésnek. Vagyis, a magam részéről tudom, nem volt semmi kedvem hozzá.
    – Ha bengáli tigrist, meg gázmaszkot nem is, de azért valami lámpát vigyünk. – Mondta halkan Béla.
    – És te most tényleg le akarsz oda menni? Még mindig?
    – Ha már itt vagyunk.
    Ritkán találkoztunk, el is költözött a városból nem sokkal az eset után. Többet jártam nála a nagyvárosban, mint amennyit ő erre. Mondjuk teljesen megértem, miért. Nekem remegni kezdett a kezem, a csészéhez ütődött a kiskanál, le kellett tennem a földre magam mellé.
    – Én erre még nem vagyok felkészülve.
    – Nyugi, nem kell egyedül menned, ott leszek én is. – Felelte, ám hangjában hallatszott, hogy ő sem nyugodt egy cseppet sem. – Le kell mennünk. Le akarok menni. Még a végén kiderül, hogy csak káprázott a szemünk, és korcs kutyák voltak.
    Hitetlenkedésem jeléül felszisszentem.
    – Persze, még hogy kutyák. Óriáskutyák, mi? – Fogtam a fejem, aztán tenyerembe temettem az arcom. Vettem egy pár nagy levegőt. Túl kell esnünk rajta. Magam is szeretném, ha végre véget vethetnénk a kialvatlanságnak, és hogy minden éjjelt végig kell reszketni. És addig menjünk, amíg világos van. Megint megborzongtam, aztán határozottan felálltam a székről, és bélára néztem.
    – Menjünk.
    Fogtunk két zseblámpát, kerestünk bele elemeket, mert csak az egyik volt folyamatosan használva, felrémlett az este mikor egy nagy vihar miatt elment az áram, és itthon maradtam teljes sötétségben. Hisztérikusan sikoltoztam a házban, mire megtaláltam az elemlámpát, amivel beültem egy sarokba, és egész éjjel remegő ajkakkal és tágra nyílt szemekkel világítottam be a szobát. Nem tudom, hogyan kellene, de ennek valóban jobb lenne már véget vetni.
    A hátsó udvarban, az elvadult fás lugas mögött, a gaz nagyjából a fejünkig ért. Béla elismerően bólintott.
    – Szép dzsungel. Itt forgatták nyáron a Tarzant?
    Fáradtan és gúnyosan imitáltam a nevetést. Nekiindultunk, és szépen lassan tapostunk egy ösvényt a pincelejáróhoz. Nem igazán mertem lenézni se. Szegény Bozont jutott eszembe, amióta innen elszaladt, sosem került elő. Csak álltunk a lépcső tetején, és percekig világítottunk körbe körbe. Minden csendesnek tűnt, madarak csicseregtek, sütött a nap, lent gyűlt a por, legyek meg egyéb rovarok zizegtek, némi szúnyog is előkerült. Húzogattuk a szánkat, mi legyen, ki menjen le elsőként. Béla leguggolt, és vizsgálni kezdte a lépcső deszkáit. Megkérdeztem mit keres.
    – A lábnyomaik talán elárulnák, mivel van dolgunk.
    – Már majdnem tíz éve volt, milyen lábnyomokról beszélsz? Még az ajtót is nyitva hagytuk, ezerszer lemosta az eső, ha volt is itt valami.
    Felsandított. Hangomból megérezte, hogy neki kell előre mennie. Erőt vett magán, és lebandukolt a mélybe, én meg, mint egy hű kutya, mentem utána. Lent megtaláltuk a fáklyát. A leomlott fal kövei borították a padlót, alattuk valahol a kalapácsok. Hideg száraz levegő tódult ki a sötétségből. A lámpánk fényeit hamar felemésztette a sűrű feketeség. Átbotladoztunk a köveken, és szigorúan előre világítva hatoltunk be az ismeretlenbe. A pince fala terméskövekből volt kirakva, némelyiken karcolásnyomokat véltem felfedezni, de nem álltam meg vizsgálódni, mi okozhatta őket, a torkom kezdett elszorulni, alig tudtam nyelni is. Légzésünk is szaporább lett. A talaj döngölt föld volt, amit belepett némi por, ám nem jutott eszünkbe lábnyomokat keresni, csak mentünk előre, lassan, lépésről lépésre, minden neszre figyelve. A folyosószerű pincéből egyszer csak szoba szélességű tér lett. Itt már kapkodni kezdtünk a lámpákkal, mivel a végét még mindig nem lehetett látni. Súrlódó, csoszogó hangot hallottunk a mélyből. Lemerevedtünk és a feltételezett irányba fordítottuk a lámpákat. Nem láttunk semmit, mindkettőnknek lúdbőrzött a háta, nekem a kezem is remegni kezdett megint.
    – Mi van, ha ide járnak vissza aludni? Hiszen végül is, ez volt az otthonuk évszázadokig. – Csúszott ki a számon hirtelen.
    – Te aztán, nagyon meg tudod nyugtatni az embert! – Mondta Béla remegően magas hangon. – Nem ám, hogy biztos valami patkány vagy ilyesmi.
    Végre eszünkbe jutott lenézni a földre. Tele volt furcsa emberszerű lábnyomokkal. Öt ujjai széttárt alakzatban nőttek, és hosszabbak voltak. Többet is meg tudtunk különböztetni, egyik vékonyabb, másik nagyobb, szélesebb, erősebb. Aztán persze sok egér és patkány nyomot is találtunk. Kicsit megnyugodtunk, hogy akkor mégis csak valami rágcsáló lehetett a hang okozója. Végre egy kicsit fellazult a gyomromat szorító érzés, ám ez nem tartott sokáig. Ahogy ismét előre néztünk, valami megmozdult a feketeségben, valahol mellkas feletti magasságban, ott ahol épp elveszik a lámpa fénye. Egyáltalán nem volt patkányra hasonlító, semmiben. Béla eleresztett egy rövid és önkénytelen kiáltást, majd sarkon fordult, és iszkolni kezdett kifelé. Egész testemben hirtelen papírmasé lettem, aki könnyű, de nem maga mozgatja a tagjait, és mindjárt elveszti az egyensúlyát. A szívem dobogása szinte visszhangzott a falak közt. Alighanem a páni félelem és a menekülési ösztön mozdított meg végül, és utána hátráltam. Képtelen voltam rá, hogy megforduljak, attól rettegve, hogy az a valami mikor ér utol és ránt magával a sötétségbe. Reszkető lámpám fénycsóváját nézve óráknak tűnt a hátrálás, miközben a hideg rázott, és az idegeim ezer voltos feszültség alatt voltak. A leomlott falnál jártam, mikor észrevettem, hogy kifelé araszolva egyre csak Béla nevét ismételtem hisztérikusan. Ott már meg kellett forduljak, hogy lássam a kiutat, hatalmas léptekkel igyekeztem eljutni a lépcsőig, majdnem kifordult a bokám a köveken, ám ezzel mit sem törődtem akkor, csak belém hasított a halálfélelem abban a pillanatban, mert azt hittem elesek, és ott maradok prédának estére. Szinte négykézláb másztam fel a lépcsőn.
    Kint semmi sem változott, csicseregtek a madarak, sütött a nap, tiszta volt a levegő, döngicséltek a bogarak, a távolból hallani lehetett a kocsik zaját. Béla ott ült az elvadult fás lugas árnyékában és dohányzott. Odaértem, és elhordtam mindennek. Csúnyán és káromkodva kérdeztem meg tőle, hogy mégis mi volt ez a menekülés. Aztán vettem észre, hogy minden tagja remeg, a tekintete pedig távolinak tűnt. Leültem mellé. Próbáltam rágyújtani egy cigire, de kétszer is kiesett a kezemből, és meggyújtani is csak nagy nehezen sikerült.
    – Azt hiszem láttam a szemeit. – Mondta halkan. – Olyan… ember szeme volt.
    Végigborzongtam. Lélegezni is alig tudtam, torkom elszorult. Önkéntelenül is becsuktam a szemem, és ismét magam előtt láttam azt a valamit, ahogy megmozdul. Mikor beszélni kezdtem a hangomat alig ismertem meg, hörgő volt és távoli.
    – Én alighanem a kezét láttam. És az nem igazán volt emberi kéz.

-> Folytatás

Dunaföldvár, 2014. október 2.

<- Előzmények

    – Ez így nem mehet tovább! – Fakadt ki teljesen váratlanul Béla a kocsmában – Értsd meg, nem bírok aludni az óta!
    – Mióta? – Kérdeztem félve, pedig tudtam mire céloz. Nagyon reméltem nem hozza szóba a szörnyű esetet, ami miatt magam is csak rettegek minden éjjel. Egyetlen porcikám sem kívánta felidézni az estét, mikor négy ismeretlen lényt szabadítottunk ki több száz éves fogságából.
    – Mindenképpen ki kell derítenünk, kik vagy mik voltak azok! – Nézett rám, tágra nyílt szemmel, miközben mutatóujjával az asztallapot böködte és egyre csak felém hajolt. Aztán visszadőlt székébe, tekintetét le sem véve rólam. Nem tetszett a dolog, de éreztem előbb vagy utóbb úgy is meg kell tenni. És akkor már miért ne most. Így is késve vagyunk, ki tudja, mit tudunk kideríteni egyáltalán. Kelletlenül nyúltam a sörömért, fejemet ingázva, morgolódva.
    – Jól van. – Egyeztem bele – Amint kivilágosodik, elmehetünk megnézni a pincét.
    Hidegrázás futott végig rajtunk. Ittunk.
    – Még mindig nem értem – mondta Béla –, hogy nőhettek meg ekkorára?
    – Honnan tudhatnám! Mi vagyok én, biológus? És miféle lények lehettek? Azt mondd meg!
    Mondani is akart valamit, csak tátva maradt a szája. Aztán csak lebiggyesztette az ajka két szélét, és nézett maga elé tanácstalanul.
    – Meg aztán mégis, hogy éltek ott lent eddig? Mit ettek? Egymást? – folytattam. Nagyon bosszantott, hogy egyáltalán erről kell beszélnünk. Torkomat elszorította a félelem, hogy vissza kell menni a helyszínre. Forogtak a gondolataim, szerintem az óta nem is voltam a hátsó udvarban. Még hogy pincebővítés, a fene egye meg az egészet, hogy kitaláltam. Bátorság kellett ahhoz is, hogy egyáltalán ezen gondolkodhassak, úgy hogy felálltam, és rendeltem két felest.
    – Ezt minek hoztad ki? – nézett rám kérdőn Béla.
    – Szerinted? Kell a bátorság, ha holnap le akarunk menni oda. – Ezzel a kezébe nyomtam a poharat. Gyorsan lehúztuk, visszaültem. Pislogtunk egy párat összeszorított szájjal, és ráztuk a fejünket. Aztán muszáj volt leküldeni utána néhány korty sört. Káromkodtunk, aztán rágyújtottunk. Az üresedő kocsma lámpái alatt gyűltek és gomolyogtak kifújt füstfelhőink. Szerettük ezt a helyet, mert nem volt záróra, folyamatosan nyitva tartottak. Ha már ránk sötétedett, az egész éjszakát bent töltöttük el.
    – Figyelj! Holnap, ha lemegyünk, vinnünk kell zacskókat. Uzsonnásat, meg nagyobbat is. – Mondta, miközben rám szegezte a cigarettája végét.
    – Azt minek? – Kérdeztem elkerekedett szemekkel.
    – Hát, hogy ha bármit találunk, tényleg, bármit, beletesszük, és elküldjük valami laborba. Meg kesztyű is kell.
    – Mi vagy te, valami átkozott helyszínelő?
    Erre begorombult, és elkezdte magyarázni, hogy mégis, akkor hogyan akarom kideríteni, hogy mik voltak ezek, meg hogy hogyan éltek túl évszázadokat. Mondtam neki, hogy félreértés ne essék, én éppen nem akarok tudni róluk semmit, sőt, legszívesebben elfelejteném az egészet, csak nem lehet. És különben is, hova akarja beküldeni a leleteket? Az archeológiai tanszékre? Csak fogta a fejét, és nem szólt semmit. Forgattam a szemem. Ittunk. Elfogyott. Béla szépen komótosan felállt, megigazgatta a ruháját, és rendelt még két sört, meg két felest.
    – Ide figyelj, nem akarom, hogy kiderüljön bármi módon is, hogy erről mi tehetünk. – Krákogtam, miután elfogyasztottuk a röviditalokat. – Márpedig ha elküldjük valahova, akkor csak rá kell írni, kik vagyunk. Vagy, hogy gondoltad?
    – Miért, honnan tudnák, hogy mi voltunk?
    – Mert az én telkemen van a pince! Vagy gondolod, ha kiderül, valami nem stimmel, csak megnézik, mi történt, nem? És, szerinted nem fognak megvizsgálni mindent ott lent?
    Válaszul csak fellendítette mind a két karját. Legyintettem, és ráztam a fejem. Legszívesebben kiráztam volna belőle az utolsó gondolatát és emlékét is az esetnek. Összeszorult a gyomrom. Még pár óra és kivilágosodik. Lopva kilestem az ablakon. A függöny mögött csak feketeség.
    – Hát nem lenne jobb mégis a végére járni? – Kérdezte Béla. Bólintottam, de. Egymás szemébe nézve felemeltük poharainkat, és ittunk. Egy lendülettel legurult a sör fele, Béla meg kuncogott rajtam, hogy hova sietek. Befogtam a száját egy cigarettával. Zsibbadni kezdett az agyam. Rossz álomként lebegett előttem a kép, hogy bemegyünk a sötét pincébe, a leomlott falon túlra holnap.
    – És te most tényleg le akarsz oda menni? – kérdeztem. A válasz egy határozott igen volt. Megadtam magam. Mit tehetnék. Engem is üldöz a kép arról az éjszakáról. Talán véget lehetne vetni a rémálomnak, ha lerántanánk a leplet róluk, mert valahányszor felidézem, ahogy kijönnek, megbénít a rettegés. Miért voltak ennyire emberszerűek? Ha mutáns kutyák, vagy valami mitikus lények volnának, az sem lenne kevésbé nyugtalanító. Bélán láttam, hogy ő is ezen mélázik.
    – Mire számítasz, mit találunk ott?
    – Nem is tudom – tárta szét karjait –, talán lábnyomokat. Meg a fészküket.
    – A fészküket!? – Nevettem fel idegesen – Hát úgy néztek ki, mint valami madarak?
    – Akkor a kuckójukat, a hálójukat, a zugot ahol feküdtek – kereste a helyes kifejezést a plafont bámulva –, a rosseb tudja mit, valamit. Valamit, amiből bármi következtetést lehet levonni, hogy egyáltalán mivel lehet dolgunk.
    Rám nézett tanácstalanul, és megvonta a vállát. Jóváhagytam, és hozzátettem, hogy egy nagy kupac ürüléket is biztos találunk majd. Nevetésünk nem volt vidám, csak feszültségoldó. Sorolni kezdtük, hogy miket is kell akkor vinni a küldetéshez. A gázmaszk így a sor elejére került. Még két sör meg két feles után a lista nem fért volna rá egy rajzlapra, és nem csak azért, mert részegen valószínűleg nagyobb betűkkel és hullámzó sorokkal ír az ember, hanem mert néhány tétel többször is szerepelt volna. De ott aztán volt minden, elengedtük a fantáziánkat és farkaskutya, bengáli tigris, meteor, reflektor, kétélű kard, tudós professzor, sokkoló, gépfegyver, fémdetektor, meg hasonlók. Hajnalra rendesen felbátorítottuk magunkat, elszántak voltunk, puszta kézzel is képesek lettünk volna szembeszállni bármelyikkel, ha szembejön, egyszerűen lekaratéztuk volna. Nyomozói képességeink Sherlocki magasságokba emelkedtek, észjárásunk és következtetéseink messze menőek voltak, ám sajnos a feledés és fejfájós másnap homályába vesztek. Jókedvűen és kurjongatva ugráltunk a pirkadó fényekben úszó hajnali utcákon az ébredezők bosszúságára, és egyre csak bizonygattuk egymásnak és magunknak, hogy bizony felkutatjuk és legyőzzük a négy teljesen ismeretlen eredetű szörnyet, megszabadítjuk a világot a gonosz démonoktól, ha kell, kitanuljuk a mágia művészetét is, és visszaküldjük őket a pokol legmélyebb bugyrába. Lelkesek voltunk, ám ahogy közeledtünk a házhoz, amit örököltem az évszázados pincével együtt, egyre csendesebbek lettünk. Igen, igen, legyőzzük őket, kiderítjük az igazságot is róluk, de csak miután aludtunk egy keveset. Behívtam, mindegyikünk eldőlt valahova, és elnyomott minket az alkoholos fejfájás. Kábult álmomban egy hatalmas szőrös gorillaszerű ember közeledett felém, és hosszú erős ujjaival meg akart fojtani. Összerándultam ijedtemben, és leestem az ágyról.

-> Folytatás

Dunaföldvár, 2014. szeptember 29.